Szigetiné este, miután hazaért a kórházból, s kiszállt a házuk előtt, újra felidézte ezt a jelenetet, egészen addig, amíg Andika csalódottan-megszeppenten elfordult, s ő valami ki nem mondott cinkossággal el nem vette a férfi kezéből a kulcsot. De ez a rész nem nagyon élesedett ki emlékezete szelektív nagyítója alatt – csak az a pillanat, amikor Attila a kislány elé guggolt, és magyarázott neki. Még arra is emlékezett, hogy a férfi szemüvege kissé az orrnyergére csúszott, és önkéntelenül feljebb tolta. Ildi arra gondolt, hogy ha valaki messziről látta volna őket – ki tudja, talán látta is -, bizonyára azt hitte volna, hogy egy családi jelenet szemtanúja, s ők férj–feleség. Különös szorítást érzett a torkában erre a gondolatra – mintha jóvátehetetlenül elszalasztott volna valamit… A ház már elcsendesedett, az izgalmaktól kifáradó gyerekek mélyen aludtak. Benyitott a hálóba – és nézte a nagy franciaágyat – nem, nem hiányzott belőle senki… Az ajtófélfának dőlt, lehunyta a szemét. Maga is meglepődött, milyen erővel zuhant rá a felismerés, hogy nem boldog a férje mellett. Hogy ez pont egy olyan napon történt, amikor nagyon is szolidárisnak kellett volna lennie a házastársával, mit sem számított a rá törő bánat sötét viharában. Nem tudta, meddig állt így, szemét lehunyva, az igazságtól elgyengülten – valószínűleg csak néhány pillanatig. De Kinga hangja mégis mintha egy másik, örvénylő, súlyos világ mélyéből szívta volna vissza az előszoba villanyfényébe:
– Akkor én megyek, Ildi. Szerdán a szokott időben jöjjek?
– Szerdán?… Ja persze… igen, gondolom, vagyis… – és Szigetinének hirtelen eszébe jutott, hogy kedden megy el inkább a fodrászhoz. – Még nem tudom, hogy alakul. Majd csörgök holnap, rendben?
– Jó, csak mielőbb tudnom kéne, hogy úgy alakíthassam a programomat – felelte Kinga, magában bosszankodva. Most meg mit kezd el variálni? Hát nem a szerda a fodrásznapja?
Igen… az volt, kétségtelenül, évek óta szerdai napon járt Ildi a fodrászhoz. Csakhogy a dolgok változnak… jelesül a szerdák is. Mert nemcsak ő jár, a fodrászhoz ezen a napon, hanem jár hozzájuk Sárközi Attila is . És valamilyen okból a két dolog egy időben nem történhetett, függetlenül attól, hogy látszólag nem volt semmi akadálya. Egyszerűen nem lehetett a fodrásznál, amíg a férfi náluk volt… De ezt nyilván nem tudja elmagyarázni Kingának, hisz még magának sem tudja…
– Jó, szerintem holnapig összeáll már kicsit a jövő hét… és megbeszéljük. Egyelőre jöjjön haza Csaba – mondta, és magában azt gondolta: te képmutató!
Szigeti Csaba pedig hazajött – függetlenül attól, mennyire őszintén várta felsége ezt a pillanatot (nem annyira, de nem is nagyon nem), mégpedig másnap kora délután. Az ujja ugyan fájdogált, de azért gyógyult, és visszatérhetett az aktív életbe – ahogy ő mondta tréfásan –, mielőtt bármit is elmulasztott volna belőle – lévén, hogy hétvége volt, és kampányilag elhanyagolható jelentőségű időszak. Az (egyágyas, külön fürdőszobás) kórteremben ugyan így is túl sokat csengett a telefonja, de mivel cefetül sajgott kezdetben a keze, megtörtént az a páratlan dolog is, hogy éjszakára kikapcsolta a mobilját. Másnap aztán elszürkült arccal fedezte fel, hogy Ő hívta, aki nagyon nem szerette, ha valakit nem tudott elérni. Felgyorsult szívverését csupán az a gondolat lassította le, hogy azért egy lenyiszált ujj meg egy kisebb műtét mégiscsak elegendő indok lehet. Egyébként nem volt az, mint azt később Ő közölte vele egy országos értekezlet szünetében, a szendvicsek közt válogatva. Aztán enyhítve neheztelésének kipróbáltan mázsányi terhét, távozóban megveregette Szigeti vállát:
– Tudod, csak a halál…az igen. Az indok! – és úgy nevetett, mint aki nevet, de Szigeti látta, hogy igazából nem. Megfogadta, hogy nem követ el ilyen hibát még egyszer.
Mindenesetre, azon a vasárnapi délutánon, amikor hazaért a kórházból, erről még mit sem tudott, s naiv reménykedéssel gondolt bombabiztos magyarázatára, ami hatalmasra pólyált ujjában testesült meg. A gyerekek elismerően és rajongva nézték „sebesült” apjukat, Andika lábujjhegyen járt a szobában, és arra a kérdésre, mért suttog, azt felelte az apjának, hogy „kímélni” akarja. A jóisten a megmondhatója, egy ötéves gyerek honnan szedett ilyen szavakat – de Szigeti ebben is annak a bizonyítékát látta, milyen korát meghaladóan értelmes kislánya van. Úgy döntött, egy szabad, „belsőanyagmentes” délutánt igazán megengedhet magának, és nem ment be a dolgozószobájába, hanem megnézett a gyerekekkel egy rajzfilmet. Kisfia előtte ült a szőnyegen, és néha-néha felnézett rá, meg az ujjára:
– Fáj? – kérdezte elismerően, és mintha kicsit csalódottak lettek volna azok az ábrándos szemei, amikor az apja megrázta a fejét.
– Hagyd már aput, hadd pihenjen! – avatkozott be fontoskodva a nővére is, és a férfi elmosolyodott. Aztán felcsörgött a telefonja…
Este, az ágyban azt mondta a feleségének:
-El ne felejtsük ennek az Attilának megköszönni, hogy elvitt a kórházba…Mondtad neki?
– Mondtam – felelte az asszony fakó hangon. – De azért te is felhívhatnád.
Hát felhívta. S ha már így esett, azt is tisztázták, hogy szombaton erre isznak valamit, „ami árt” – szóval, kérte Szigeti tréfásan, lehetőleg Attila majd biciklivel jöjjön. Ami a szerdát illeti, azt rá bízza, lévén, hogy akkor ő nem lesz otthon. „Tudom – gondolta magában Attila -, meg a kedves nejed se, aki ilyenkor méltóztatik fodrászhoz menni”. Jól emlékezett az első alkalommal ajtót nyitó Kingára, s arra a csalódott/sértett pillanatra. Most felkészül rá – és szeme sem fog rebbenni.
S hogy mégis rebbent, arról nem tehetett – hiszen nem számított rá, hogy Kinga helyett Szigetiné nyit neki ajtót. Ami a fodrászt illeti – azon láthatólag már előbb túlesett, és Attila figyelmét az sem kerülte el, hogy enyhén elpirult. Váltottak egy-két udvarias mondatot Szigeti Csaba ujjának javulási mutatóiról, aztán elkezdődött az óra. Az asszony ez alkalommal egyáltalán nem nyitott be, viszont kint, a kertben olvasott, és ha nem is túl közelről, de azért Attila rálátott a szoba ablakából. A napozóágyon fekvő asszony laza szabadidőruhát viselt, lábait felhúzta, a combjaira fektette a könyvet, és csavargatta a haját. Látszatra belemélyedt a könyvbe, de Attila nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy nem véletlenül a kertnek ama részébe ült le, ahonnan látni lehetett, és az volt az érzése, hogy elmélyült olvasáshoz képest túl sokat izeg-mozog-helyezkedik. Vagy mégsem? Képzelődik? Kicsit megzavarodott – néhányszor azon kapta magát, hogy fogalma sincs, mit kérdeztek a gyerekek, s arról sem, hogy ő mit válaszolt. Igyekezett erőnek erejével a kicsikre koncentrálni – de gyakran elkalandozott a tekintete, és eléggé elfáradt ebben a megosztott figyelemben, mire letelt a 60 perc. Az asszony még mindig a kertben volt, a gyerekek meg már a konyhában öntötték maguknak a kólát, amikor indulásra készen kilépett a házból. Az ajtónyitásra Szigetiné felnézett, letette a könyvet és felállt a székből:
– Már ennyi az idő? – kérdezte látszólag meglepetten, de nem volt túl jó színésznő. Valahogy mindketten zavarba jöttek.
– Egy pillanat, hozom a pénzt- mondta aztán és ahogy beszaladt Attila mellett az ajtón, annak orrát megcsapta a parfümje édes illata.
Attila lopva a napozóágyon hagyott könyvre nézett: Thomas Mann… Olyan érzése volt, hogy nem véletlen úgy rakta le az asszony a könyvet, hogy ő lássa a címet, s konstatálja: komolyabb irodalmi igények vannak ebben a házban is. Talán rá is kérdezhetne, elkezdhetnének erről beszélgetni kicsit privátin, netán ez is volt a nő szándéka ezzel az előre megkoreografált jelenettel, ha egyáltalán előre… Attila ezt nem tudta eldönteni, de egyet igen: nem fog egy szót se szólni. Majd ő tudja, mikor és miről társalogjanak, és akkor, amikor ő jónak látja. MOST nem látja jónak… Így hát Szigetiné kezéből kurta-furcsa mozdulattal elvette a pénzt, kissé természetellenes gyorsasággal felpattant a biciklijére, és elköszönt. Az asszony csalódottnak tetszett – de talán megint csak képzelődött. Hazaérve félórát ült a konyhaasztal mellett bénultan, feszülten, maga elé meredve. Aztán elment futni, amitől kiizzadt és fáradtabb lett, de semmivel sem jobb kedvű.

Folytatjuk