Szigetinének is ritka rosszkedve lett Attila elmenetele után, s hogy mért, ő sem nagyon tudta szavakba foglalni. Az egyetlen biztos dolog az volt, hogy jövő héten szerdán megy újra a fodrászhoz. Legszívesebben szombat délutánra is keresett volna valami házon kívüli programot, de nem nagyon talált, s így éppen a mosogatógépbe pakolta be az edényeket, amikor Attila becsöngetett. Hallotta, ahogy a férje ajtót nyit, és egy kis beszélgetés után megegyeznek abban, hogy az órát követően isznak valamit az ujjbaleset szerencsés alakulására.
Az asszony bevette magát a hálószobába, megpróbált olvasni – nem sok sikerrel. Egy idő után feladta, letette a könyvet, csak feküdt az ágyon maga elé meredve. „Csak nem estem bele?” – villant fel benne a kérdés, ami már nem volt kérdés.”Nem is ismerem” – gondolta aztán, miközben valami ott legbelül azt suttogta, hogy dehogynem. Mindig is ismerted, és most ráismertél. De mért most? Mért nem évekkel ezelőtt, mielőtt gyerekei születtek volna egy férfitől, akivel nincs semmi igazi nagy gond, azon kívül, hogy olyan átkozottul elégedett?… Az viszont elég nagy bajnak tetszett most, és ezt az érzést csak tetézte, amikor meghallotta, hogy az óra végeztével milyen baráti és kicsit leereszkedő kedélyességgel tessékeli be a férje Attilát a nappaliba. Aztán lépteket hallott, s a nagyonelégedett férfi benyitott:
– Na..itt vagy?… gyere már te is, kicsit beszélgetünk Attilával… Kinyitottam egy üveg bort…
– Álmos vagyok – nyújtózott egy teátrálisat Ildi, de Szigeti Csaba nem az az ember volt, akire ez különösebben hatott volna.
– Na, gyere már… Majd alszol később… amúgy meg mi ütött beléd? Nem azt mondod mindig, hogy nem alszol nap közben, mert akkor rossz lesz a kedved?… Ja, és néznél valami rágcsálnivalót a szerényben?
S annak az embernek a biztonságával, akinek másodszor már nem mondanak nemet, becsukta az ajtót.
„Ez jellemző rá”-gondolta az asszony- „fel sem tételezi, hogy máshogy is lehet, mint ahogy ő akarja….” Kedve lett volna a hálóban maradni, de tudta, hogy nem teheti meg. Nem a férje miatt, hanem Attila miatt. Őt nem bánthatja meg- mert a férje valamilyen formában már nyilván utalt neki arra, hogy nemsokára a felesége is csatlakozik, s hoz valami harapnivalót…Felkelt, hosszasan nézte magát a tükörben, elégedetlenül. Elaludta már a fodrászatban tökéletesre szárított dizájnt – igazgatta egy darabig a haját, aztán türelmét vesztve lófarokba kötötte, és dobogó szívvel kiment a konyhába. Hallotta, hogy a férje nagy hangon, a „bennfentes” bizalmaskodó hanghordozásával valami „belső információ”-t oszt meg éppen a helyi közlekedési tarifák várható módosulásával kapcsolatban: „ja persze, téged nem érint, aki ilyen nagy biciklis…” – és Ildi arca megpirosodott a tegező igealaktól. „Szóval megitták a pertut”… – konstatálta, s nagyon feszült lett. „Csak velem ne erőltesse!” – fohászkodott férji mértéktartásért, mert el sem tudta képzelni, hogy azt az amúgy is ökör egymásba karolást végigcsinálja Attilával. Ez sok volt, erőt kellett gyűjtenie- lehajtott hát egy konyakot, mielőtt bevitte volna a sós kekszet a szobába.
Férje szórakozottan felnézett, amikor benyitott az ajtón, tekintete megpihent rajta, de épp csak annyi ideig, hogy levegőt vegyen:
– Á, itt vagy végre! A legjobbkor – épp azt mesélem, hogy én is majdnem tanár lettem…
Ilyesmire Ildi egyáltalán nem emlékezett – mire a pályaválasztás valódi dilemma lett volna, Csaba már tudta, hogy pénzt akar keresni… A gimnáziumi évek nosztalgikus hangszerelésű átírásában egyébként sem nagyon akart partner lenni, de erre a férje nem is tartott igényt.
– Hát igen…talán jobban is tettem volna, mert a Városháza néha tényleg inkább bolondokháza (diszkrét kuncogás a halvány szójáték okán)… ez a rettentő hajtás meg stressz, ami ezzel jár… a felelősségről nem is szólva…
Az asszony látta, hogy Attila alig észrevehetően, finom gúnnyal mintha elhúzná a száját, s szinte hallotta, mit gondol: „Ó, persze tudom, milyen baromira fontos ember vagy, úgyhogy nagyon elismerőleg végighallgatom, hogy mennyire is.” Muszáj volt közbeszólnia:
– Azért idegfeszültség meg felelősség van az iskolában is elég, gondolom – és Attilára nézett. „Na nem – gondolta az, – „arra hiába vártok, hogy feltegyem »a tanári pálya alulbecsültsége, az elkapatott gyerekek és csípőből tüzelő szülők« unalmas lemezét.” De mindeközben valahogy mégis hálát érzett, mert nem lehetett az asszony szavainak igazi szándékát félreérteni. Ezt még a monológjába belefeledkező férj sem tette, mert hirtelen meglepetten elhallgatott, aztán egyikükről a másikukra nézve ritmust (és hangerőt) váltott.
– Igen – bólintott, feleségének és maguknak is töltve -, nem vitás… – Az arányokban és a következményekben van itt az igazi különbség. … Amúgy meg nem is lehet őket összevetni, az a helyzet… Nem igaz? – és Attilára nézett, akinek muszáj volt megszólalnia.
Szíve szerint azt mondta volna, hogy állatira teszek én arra, mit gondolsz te erről, és ennél a méregdrága rozénál ezerszer boldogabban innám Kuna Imre pálinkáját (és szavait). De hát Kuna Imre egy második emeleti panellakásban lakik, ahonnan nincs bejárat a VIP-szektorba. Én meg egyszer be akarom oda vinni az anyámat – szóval legyen, beszélgessünk. Aztán meg a bor is hatni kezdett.
Ejtett hát néhány decens mondatot a felelősségteljes honatyai munka és tanári pálya különbségeiről, gondosan figyelve arra, hogy ne essen bele abba a hibába, hogy alábecsüli magát mint „a jövő nemzedéket tanító és orientáló szellemi hatást, s abba sem, hogy túldicséri/értékeli a „város jövőjén munkálkodó, számos eltérő érdek ütközését a város érdeke szerint katalizáló alpolgármesteri tevékenység embert próbáló nyomását.” Hogy sikerrel járt, azt Szigeti Csaba egyre felszabadultabb viselkedésén jól le tudta mérni, mint ahogy azt is, hogy feleségét viszont nem tudta félrevezetni – az asszony feszengve, hallgatagon kortyolta a borát. Attila hirtelen elkedvetlenedett, majdnem szégyent érzett; felállt.
– Most már tényleg mennem kell – mondta Szigeti felé fordulva, de arcán az asszony sötét pillantása égett.
– Ugyan, hova sietsz, még félig van a palack – mondta Szigeti. A tegező igealaktól a mondat hirtelen brutálisan közvetlen lett, mintha valóban jó ismerősökké váltak volna. Talán Szigeti azt is gondolta, de Attila nem, sőt érezte, hogy nincs az a mennyiségű rozé, ami valaha azzá tehetné ezzel az alapvetően nem rossz szándékú férfival. Jó lett volna már kijutni a házból, hirtelen elfogyott a levegő a szobában.
– Igen… nagyon finom volt ez a bor, de most tényleg mennem kell…
– Sebaj – állt fel Szigeti – megisszuk legközelebb… Az a helyzet, hogy tele vagyunk repiitalokkal, de egyikőnk sincs nagyon rákattanva a borivásra – szóval lehet, hogy a maradékkal megvárunk…
A „ televagyunkrepiitalokkal” sok volt az asszonynak, türelmetlenül közbevágott:
– A gyerekek amúgy jól haladnak?
– Igen… – fordult felé a pulóverét húzó Attila kicsit meglepetten, és- maga számára is váratlanul – melegen és biztatóan belemosolyogott az asszony szomorúságába. – Olyan lelkesek – tette még hozzá, s ezek az egyszerű szavak az eddigi beszélgetés hitványságával ellenpontozva jólesően simogatták meg mindkettejük lelkét. Döbbenet, hogy Szigeti, aki mellettük állt, ebből semmit sem érzett, de tény, hogy kimaradt az édes, langyos fuvallatból.
Amikor Attila elment, Ildi azt mondta a férjének:
– Mért mondtad azt, hogy tanár akartál lenni? Nem emlékszem semmi ilyesmire.
– Pedig akartam… amúgy meg nem mindegy? Gondoltam, így oldódik a feszültsége… Elég távolságtartó fazon…
– Szerintem tök normálisan viselkedik… csak azért, mert megszoktad a Városházán, hogy mindenki hajbókol neked….
– Miről beszélsz? – ütközött meg a férfi felesége szavain -, de azért láthatólag tetszett is neki a felvetés – azért ott még nem tartunk…Nem keversz te engem össze valaki mással?
– Nem…de hagyjuk. Ezt megiszod még vagy kivihetem?
Szigeti úgy döntött, hogy elbánik a maradék rozéval.
– Iszol még te is? – kérdezte az asszonyt.
– Nem, kicsit tényleg lefekszem, megfájdult a fejem a bortól. – Úgysem sokáig hagynak a gyerekek pihenni, mindjárt vége a videónak.
– Majd én elrendezem őket, pihenj – ajánlotta a bor enyhe mámorában nagylelkűvé váló férje, de Szigetinét most ez a készségesség is idegesítette. A hálószobában aztán az ágyra vetette magát, a mennyezetet nézve – és akkor, igen akkor egyszerre csak végigsöpört rajta a boldogság .

Folytatjuk