Attila is enyhe mámorban biciklizett hazafelé, kétszer is elvétette a kanyarodást. Bár a rozé is némileg a fejébe szállt (tényleg jó minőség volt), érezte, ennek az édes könnyűségnek az igazi oka az ő közös „titkuk” , az az aligtörténés, ahogy mosolya és az asszony arca egymásra talált, s leradírozta arról a délutánról a sok haszontalan szó értelmetlen jelentését, hogy felülírja az egyetlen, szavak nélküli, csodálatos értelemmel.
Nem áltathatta többé magát: belehabarodott az asszonyba. Ez nem volt bekalkulálva, és mindenképpen át kellett gondolnia, hogyan is legyen ezután. Aki szeret, az sérülékeny – ezt az alapigazságot jól tudta, és ajánlatos volt felkészülnie. Az asszony is vonzódik hozzá – ezt érezte, de érzés és valóság között néha nagy a különbség, s nem engedheti meg magának, hogy az intuíciójára hagyatkozzon. Egyébként sem nőt akar hódítani, hanem egy világot, aminek a nő is része – szóval, ha készülődik is valami közöttük, azt a nagyobb ívű hódítás szolgálatába kell állítania. Amellett még mindig megeshet, hogy téved – és félreértette az asszony suta, megható viselkedését. Ha ezek után most fellelkesedve (ámbár szuperóvatosan) valahogy közeledne hozzá, és hiába – az mindent elrontana. Nem, itt abszolút bizonyosság kell. A négyszemközti együttlétek fullasztóan sűrű levegőjét kerülni fogja – muszáj belevonni egy harmadik személyt, aki eléggé felhigítja ahhoz, hogy legyen oxigén gondolkodni és észszerűen cselekedni. Bizonyság kell, bizonyság – mielőtt nevetségessé válna. Aztán ha nem kétséges, hogy jól érzi azt, amit egyébként nyilván jól érez, akkor isten neki – hiszen éppen útba esik ez a nő… Sőt – meg is gyorsíthatja azt az utat. Talán kicsit veszélyesebb vele motorozni, mint rendesen legyalogolni a távot – de kellő arányérzékkel és ízléssel azért komoly kilométereket lehet megspórolni … ”Csak semmi kapkodás, ésszel” – … mondogatta, be kell húzni ennek a szenvedélynek a vészfékét, ami igazából még el sem érte az alapsebességet… De persze, fűzte tovább magában az ágyán, elalváshoz készülődve, ezt elég Szigetiéknél megtenni…
Lehunyta hát a szemét, és a féken tartott édesség fékevesztetten végigcsurgott rajta, mígnem az asszony arca lágyan bele nem mosódott az álmaiba.
Azzal a szándékkal érkezett a következő hét szerdáján, hogy a továbbiakban kerüli a négyszemközti pillanatokat – és erre minden esélye meg is volt, mert az asszony nem volt otthon. Nem, nem a fodrász – arra egyszerűen nem tudta rávenni magát az asszony, hogy AKKORRA tegye vissza az időpontot, de újsütetű titkától bénultan mindenképp kerülni akarta maga is azt a pillanatot, hogy ő nyisson ajtót. Ezért hát sürgős elszaladnivalója volt a gyógyszertárba, s jobb híján Ancsikát, a szomszédnőt kérte meg, hogy engedje be az angoltanárt, ”ha esetleg nagy lenne a sor, s nem érne vissza”.
A gyógyszertárban nem volt sor (Na és? Lehetett volna), és az óráját nézve, ráérősen sétált haza a tökéletesen feleslegesen vett fejfájás-csillapítóval. Amikor befordult a kapun, elégedetten konstatálta, hogy a férfi biciklije már oda van támasztva a szokott helyre – s csak akkor múlt el az elégedettsége, amikor hallotta, hogy nem a gyerekekkel tanul, hanem még Ancsika tartja szóval.
– Igen, értem én… hallotta Ancsika túlbuzgó és gátlástalan hangját -, de azért hátha…Ha már úgyis erre jön, előtte vagy utána hozzánk is…
– Nos, egyelőre tele van a naptáram… ha esetleg valamelyik tanítványom kiesne…
– Feltétlenül szóljon, … majd kérdezem Ildikét is… Na… meg is jött…
Szigetinét elfogta az idegesség a gondolatra, hogy Ancsika már „nyomul”, alapvetően mégis hálás volt neki, hogy megmentette a maga semlegesen irritáló jelenlétével ezt a pillanatot attól, hogy négyszemközt kelljen szót váltania Attilával, s egy könnyednek szánt köszönés után el tudta hirtelen zavarát leplezni a szomszédnőjéhez fordulva, aki félig tréfásan, félig csalódottan azt mondta:
– Kicsit letámadtam a tanárurat, amíg nem voltál itthon – de nem akar kötélnek állni… Pedig Rolira is nagyon ráférne egy kis pluszangol…
– Esetleg megkérdezem valamelyik kollégámat – mondta Attila, aztán az órájára nézett: – Most már bemegyek a gyerekekhez….
Nem sokkal később Ancsika is szedelőzködni kezdett, és Szigetiné lázasan gondolkodott, mivel tudná visszatartani. Egyszerre világosan látta, hogy ha a szavai nem is, a teste, a mozdulatai cserben fogják hagyni, elárulják – és az nem történhetett meg, most nem, ma nem.
.- Maradj még – mondta hát gyorsan -, igyunk meg egy kávét, most éppen ráérek a gyerekektől… Úgysem nagyon tudunk beszélgetni
Ancsika szemöldöke meglepődve felszaladt, mert bizony számos olyan délutáni emléke volt, amiben Ildi ugyanígy ráért a gyerekektől, de a vele való beszélgetésre egy csöpp hajlandóságot sem mutatott. Mivel mérsékelt képzelőerővel és intuícióval látta el a mindenható, arra jutott, hogy lassan Ildike is felenged, meg rájön, hogy jobban kell ápolni a kapcsolatokat itt, utcán belül. Aztán meg nem is volt semmi dolga. Rolika verte a gépet, a férje fuvarozott valahol.
– Éppenséggel…maradhatok – huppant hát vissza a székre, és az elkövetkezendő órában Szigetiné számos ismerettel gyarapodott Bogdán Lajos üzleti partnereit és a szalagparketták árait illetően. Mindkettőjük szerencséjére, Ancsika épp csak levegőt venni állt meg, és konstatálni Ildike bólogatásait és „Hát igen”-jeit, amelyek metronóm gyanánt adták meg a ritmust a nem szűnő szóáradatnak. Szigetiné tekintete egy idő után kezdett kicsit üvegesedni, és határozottan érezte, hogy fárad ebben a megosztottságban: egyrészt az állandó figyelésben, hogy mikor nyílik a gyerekeknél az ajtó, másrészt az állandó nemfigyelésben, amit figyelésnek kellett álcázni az arcára ragasztott, érdeklődő mosollyal. Már abban sem volt biztos, jókor bólint-e egyet, és mikor lepleződik le, hogy fogalma sincs, miről beszél a másik nő – de kár volt aggódnia: az olyasfajta emberek, mint Ancsika, sosem gondolják, hogy nem figyelnek rájuk. Lendületes beszámolóját csakis valami „történés” volt képes megállítani, ami Andika személyében érkezett meg, aki a konyhába beszaladva kijelentette:
– Anya, szomjas vagyok!
– Köszönni ki fog? – mondta Szigetiné, és dühös volt magára, mert annyira elkezdett dobogni a szíve. Belekapaszkodott Ancsika akciós áron vett parkettáinak brutális prózájába, hogy szétcsapja vele ezt az ostoba felindultságot.
– Tart még az akció? Lehet, hogy minket is érdekelne…- kérdezte, miközben Nesteát öntött a kislányának, az előszoba felé sandítva, és zajosan örült, amikor azt a válasz kapta, hogy igen, és még akkor is örült, amikor Attila beszólt, és elköszönt…
– Jaj, most már én is megyek, nagyon itt ragadtam – emelkedett fel újra Bogdánné, és ha Szigetiné akarta volna, még biztos marad. De az már nem akarta, hanem némi egyensúlyt találva indult kaput nyitni beszédes szomszédnője takarásában. Gyakorlatilag úgy engedte ki a kapun Ancsikát és Attilát, hogy a férfival egy szót sem nagyon váltott. S amennyire így akarta intézni, annyira csalódottnak érezte magát azért, hogy sikerült.
Igen sikerült – ha az volt a célja, hogy kitépje az épp csak sarjadzó gyengédséget Attilából, aki nagyon ostobának érezte magát a képzelgéseivel, amire –vúgy találtav- igazából semmi oka nem volt, az egész merő káprázat volt, hiba, tévedés, hiúság, tapasztalatlanság,Talán nem ártana már egy nőv- egészen elvesztette a realitásérzékét…v Kis híján felhívta egy régi barátnőjét telefonon.
Aztán mégsem, mert valójában jól működött a realitásérzéke…Némi idő elteltével meglátta az asszony viselkedésében a feszült, zavart szándékosságot, csak épp az nem volt számára nyilvánvaló, ki ellen védekezett – maga ellen vagy Attila ellen, Ez utóbbi felvetés – mármint hogy esetleg az ő érezhető vonzalmát akarta kioltani, felkorbácsolta a férfi büszkeségét. Bizonyosságra vágyott, bizonyosságra – és elhatározta, hogy az ide-odabillegés érzelmi hintajáról leszállva egyenesen beleugrik a hódítás kristályos vizébe. Vagy kiúszhat majd onnan a nyílt óceánba, vagy kellő hőfokra lehűti magát. De tovább nem toporog az öltözőben, és próbál belesni a kulcslukon…

Folytatjuk