Szombaton az átlagosnál hosszabban foglalkozott a külsejével indulás előtt, és késett kicsit — csak úgy a mihez tartás végett. Andika kis kabátkájában ott kandikált ki az utcára a kerítés mögül, és hátrakiabált:
– Mondtam, Gabi, hogy jönni fog!
Az asszony a szobaajtóban állt, arca halvány és kicsit fáradt volt. Nem volt rajta festék, és nagyon elszánta magát a kedvességre.
– Már épp szomorkodni kezdtek a gyerekek….
– Igen – bólintott Attila , – elég nagy volt a forgalom, kifogtam minden piros lámpát
( „Úristen, minek magyarázkodom?”) De már kezdhetjük is.
Szigetiné bólintott, s kicsit csalódottnak tűnt. Mint aki azt mondja: ja persze, hát ezért vagy itt, nem azért, hogy velem beszélj. Aztán megköszörülte a torkát, és megszólalt:
– Míg el nem felejtem, a férjem nemsokára hazaér, s arra kért, kérdezzem meg, kicsit tudna-e maradni óra után…Persze csak ha ráér…van valami angol levele, amit….de persze szombat délután biztos nem annyira alkalmas, csak ha esetleg….
Belegabalyodott, határozottan belegabalyodott azzal a kifestetlen, halvány arcával, és Attila azt érezte, hogy át karja ölelni és azt akarja mondani neki: nyugi. De persze nem mondhatta.
– Nem gond. Tényleg nem.
Az asszony arca felderült.
– Hát ez…remek. akkor…hagyom …nagyon készültek a gyerekek.
Sután ellépett a küszöbről, amelyen át Attila viszont be- a két kisgyerek ott várta már csőre töltött ceruzával. Elnézte őket, és maga sem értette, első alkalommal mi irritálta a kislányban, aki olyan lelkes és tudásszomjas volt, hogy egy kicsit aggódott a jövőjéért. A kisfiú meg anélkül is levette a lábáról a félszegségével, hogy annyira emlékeztetett az anyjára, azzal együtt meg…Volt egy pillanat, amikor komolyan sajnálta, hogy nem ő az apjuk…. aztán elmúlt…és nyugalomra intette magát.
Az óra véget ért, Szigeti pedig nem volt sehol. A két kicsi szokása szerint beviharzott a konyhába beszámolni az anyjuknak, és nemsokára feltűnt az asszony.
– A férjem nem rég küldött smst, hogy nem fog haza érni, de átküldte nekem a gmailre a levelet. Nem bánja, ha…?
– Ha lefordítom? – segítette ki Attila a kínban lévő nőt. – Nem, persze…
– Akkor…hozom a laptopomat.
Attila hallotta, ahogy kint egyezkedik a gyerekekkel, akik kikönyörögtek egy Walt Disney mesét, és aztán, amikor elcsendesedtek, megjelent a laptoppal. A dohányzóasztal elé térdepelve bekapcsolta a gépet. Jól láthatóan remegett a keze, kimelegedett, és az egérpaddal legyezte magát. Szőke pihéi rebbenve vitorláztak a pillanat szenvedélyes csöndjében.
– Azt hiszem, ez az…- nézett fel, és Attila közelebb ment.
– Hozok egy széket – ajánlkozott az asszony.
– Nem, jó így – mondta Attila, és megfogta az asszony kezét. – Ne menjen sehova. – És ő is oda térdelt a laptop elé az asztal másik sarkához.
Az asszony keze megrebbent a kezében, gyorsan elhúzta, és zavartan húzkodta az egeret. Halvány arca egészen kipirult.
– Kicsit kinagyítottam. Akkor belevágunk?
Ez a kedves/félszeg kérdés mindent eldöntött. Attila belemosolygott az asszony riadt szemeibe, átnyúlva az asztalon szép lassan megfogta a kezét, és belecsókolt a tenyerébe.
– Bele…Nincs más választásunk….
– Istenem – suttogta a nő. – Mit csinálunk?
– Fogalmam sincs…
Az asszony felállt, láthatóan kibírhatatlan volt ez a fojtó, tömény vágy, ami az asztalnál viharzott. Attila is felállt, átölelte.
– A gyerekek… – suttogta.
– Igen…édesek…mint te…
– Nem erre gondoltam…Bejöhetnek…És egyébként is…ennek semmi értelme….
– Mért kéne, hogy legyen?
A nő felnevetett, kicsit szomorúan, aztán gyengéden lefejtette a derekáról Attila kezét, és azt mondta:
– Muszáj innom valamit. Egy kis vörösbort…? – Láthatóan sem a magázásra, sem a tegezésre nem tudta magát rávenni.
– Jó, kérek egy kicsit… Ránézek addig erre a levélre..
Ahogy kiment, Attilára rázuhant a kétely. Minek tette, jókor tette, mit gondol kint az asszony? Ami történt, nem függött tőle, bár egybevágott az alapvető törekvéssel, amely miatt ennek a háznak a küszöbét átlépte. A férfit ugyanakkor megijesztette az egész sodró spontaneitása, amin AKKOR nem volt semmi hatalma. De MOST kell, hogy legyen Próbálta hát értelmezni, amíg kint az asszony túlságosan is hosszan bajlódott egy vörösbor kinyitásával és pohárba töltésével. Valószínűleg ő is éppúgy időt akart nyerni. és ez megint felkorbácsolta Attila már-már beteges hiúságát.
Na jó… hát tudja… tudja az asszony, hogy szereti…nem ne essünk túlzásba, vonzódik hozzá. és hogy ez fordítva is így van, nem vitás. De talán most ott kinn az első korty vörös borral lenyeli ezt a hirtelen szenvedélyt is abba a minőségi borokhoz szokott gyomrába. Egy csók a tenyérbe, egy ölelés, ez kevés. Ezt még el lehet bagatellizálni, erre még lehet legyinteni. Kézzelfogható, egyértelmű jelét kell adnia annak, hogy nemcsak elfogadta, hanem igazából várta és akarta, hogy ez történjen. Kell, hogy erről bizonyosságot szerezzen. Mégpedig mielőtt ma elmegy innen. Még nem tudta, hogyan, de meg kell lennie. Addig is úgy döntött, tényleg ránéz arra a levélre.
Valami európai uniós küldöttség – projektellenőrzés, mellesleg némi kulturális cserekapcsolat lehetőségével. A lefordítása nem okozott különösebb gondot, és épp átfutotta, amikor az asszony belépett, és letette a borospoharát az asztalra. Remegett a keze, és Attila nem tudta, mit mondhatna azon kívül, hogy te édes… de azt nem mondhatja, azt nem…

Folytatjuk