Az anyuka a mentőben. Közel a város, de most minden másodperc iszonyatosan hosszú. Egyedül van a mentőben, nem bír se állni, se feküdni, kétrét görnyedve kapaszkodik valahogy, s peregnek a gondolatai az egyre erősödő fájdalmak rövid szüneteiben.
Tudja, kislánya lesz, nagyon örül ennek, a fia után, milyen jó, Istenem, hálaféle tölti el a lelkét, de szavakban nem fogalmazza meg, nincs is rá idő, a fájdalmak közt is a kicsi fiát látja maga előtt, amint megtette élete első lépéseit, amint az éppen betoppanó apuka felé fordult, és kezében a grízes kiskanállal óvatosan egyensúlyozva elindult az ölelésre tárt karok felé.
Még most is könnybe lábad a szeme a meghatottságtól. Ennek csupán három hete. A végtelen öröme most keveredik iszonyatos félelmével, rettegésével. A kicsi fia születése az elzárt faluban, ahová nem tudott megérkezni a mentő az iszonyatos vihar miatt, csak hajnalban, micsoda éjszaka volt, szinte az életébe került. Épp ezért választotta, hogy hazautazik idejében, az édesanyjához, hogy legyen a városhoz nagyon közel, 10 perc az út csupán. Megyeközpont, bizakodó volt, idejében beér majd a kórházba, és mégis civilizált körülmények közt, orvos jelenlétében történik majd minden, nyugtatgatta magát. S valóban, épp a jó hírű szülész nőgyógyász főorvos volt benn szolgálatos, a keze alá került, nagy kő esett le a szívéről. De nem tudott sokáig ennek örülni, mert valami rendellenességet találhattak, az egyre erősödő fájdalmak sem siettették a baba megszületését, hiába álltak már vagy négyen körülötte, perfúziót, injekciót is adtak, mindenki ott sürgött–forgott körülötte, fel is tűnt, vajon miért ez a nagyjövés-menés-rohangálás, már nagyon sok ideje, mennyi ideje is, iszonyatos kínok, de nem jutott el a tudatáig valójában, a fájdalom elvette már az eszét, s látta, hogy már esteledni kezd, s ő csak nem tudja, képtelen megszülni, végül az orvos teljes erejéből ráfeküdt a gyomorszájára, mert ő már alig pihegett, nem volt ereje, hiába parancsolt rá orvosa, hogy no, most, most, csak ez dörömbölt agyában, „most, most”, jaj, most halok meg, gondolta, és csak nyöszörögni tudott.
– Most, most halok meg, nem tudom, nincs erőm -, nyöszörögte újból, de aztán mégis összeszedte maradék erejét, és az orvos valami eszközzel kihúzta a kislányt, felmutatta örvendezve, verejtékes volt az arca, előbb ezt pillantotta meg az anyuka, az orvos elismerően bólogatott.
– Ez igen, hogy ez a kicsi asszony ilyen nagy babát szüljön!
Nem emlékszik többé semmire, valami enyhe kábulatot érzett, érzéstelenítés, varrás, ki tudja, mi még, úgy tűnt, egy örök élet, míg felszusszanhatott, megpillanthatta a drága kislányát, életerős, tele tüdőből ordít, odaadják, gyönyörködik, gyönyörű sötét haja volt és a szemeit még nem is láthatta rendesen, csak résnyire nyitotta ki, kicsi barna szemek, formás csöppség, de nem is engedték, hogy jól kigyönyörködje magát, mert sebtében elvitték, és ekkor nagyon aggódni kezdett, vajon miért, miért, és akkor elszakadt a film, nem emlékezett semmire, valószínű altatót kaphatott, mert éjjel ébredt fel egy kórteremben, és haragudtak rá a többi kismamák, hogy nem hagyta őket aludni, azt mondták, félrebeszélt, egy fiú nevét ismételgette egyre, pedig kislánya született. Tudta ő, de nem volt ereje magyarázkodni, mert ismét elájult, csak az ágy szélébe kapaszkodott, mert megnyílt előtte az éjsötét köd, véget nem érő alagútban volt, és ő szélsebesen zuhant, zuhant, zuhant lefelé, nem volt mibe megkapaszkodnia. Ha rövid időre magához tért, akkor hordágyra tették, röntgenezték, vérvétel, analízisek, gyúrták bele az antibiotikumot , perfúzió, injekció , kész csoda, hogy életben maradt.
Ezt a főorvos mondta a szüleinek, négy napig lebegett élet és halál között, minden nap többször csak a zuhanásokra emlékszik a sötét alagútban. Az unokatestvérének a lakodalmára sem mertek készülődni, csak csütörtökön szólt az orvos, hogy most már készülhetnek, sikerült lehozni a lázat, megfordult a lányuk állapota, megmarad.
Csodálatos volt a visszatérése az életbe. Már a sokadik zuhanás után a messzeségből egyszer csak fény kezdett beszűrődni az alagútszerűségbe, és ekkor hirtelen véget ért a zuhanás, gyönyörű réten találta magát, fényözönben pompáztak a rét aprócska virágai, és a rét közepén megpillantotta a drága kicsi fiát, kicsi új mellénykéjében, aki vele szemben állt , és meglátva őt, beleszaladt a kitárt karjaiba. Ő volt az, a kicsi fia tartotta életben, a vágy, nehogy elveszítse, tudta és érezte, miatta maradt életben…
Lelke megtelt határtalan szeretettel a fia és kislánykája iránt. Újjászületett, hogy a szent feladatnak majd megfelelhessen, fölnevelni a csöppségeket. Tudta, nem lesz könnyű…
A hála könnyei mosták halvány arcát…

1. Petke Julianna:
   2021. augusztus 15. 19:35

   Nagyon megható és szép. Gratulálók, minden édesanya át élessel
   Fogja olvasni szerintem. Puszillak Jutka.