ÚTKÖZBEN

A lassúságon múlik minden.
Igen, nem tévedés, a lassúságról
beszélek, és nem a gyorsaságról.
Nem szabad sietni. Fontos nyilván
az egyenletes ritmus, hogy ne állj meg
egy pillanatra sem, de csak akkor
juthatsz célba, ha szinte észrevétlen
a változás. Így vállalható a múlt is,
amely a végén már nem lesz sehol.
Egyszerre csak egy cserép a háztetőn.
Valamivel világosabb, aztán úgyis
megbarnul. Vagy egy sejt. Egy ránc.
Egy letört ág. Egy-egy új sebhely, de
csak egymás után. A lényeg, hogy ne
túlságosan mohón. Ne hirtelen. Csak
egyenként. Csak itt-ott. Csak keveset.
Nem kell megzavarni a felületes
emlékező nyugalmát. Olyan vagy,
mégsem az vagy. Ám nem veszik észre.
Valahogy így tudnám megragadni.
Lehull egy emlék. Vagy kihűl egy szó.
Ha folyton látnak téged, úgysem leszel
idegen. Élni annyi, mint biztonságos
lassúsággal változni napról napra.
Akivel végig együtt voltál, akkor is
rád fog ismerni, ha már nem te vagy.
Arra kell vigyáznod, hogy azt szeresse,
aki voltál. És egyszer majd mégis
az haljon meg, akivé útközben lettél.

HIDEG FÉNY

Hideg neongömb fölöttem a nap.
Világít, de nem forrósítja fel a kertet.
Mostanában, amikor villanyégőt
vásárolunk, hosszan válogatjuk,
hogy milyent vegyünk. Nem csak
az erősségéről van szó, bár azt is
aggályosan megnézzük, hiszen
nem mindenhova kell százas,
van úgy, hogy elég a hatvanas, sőt,
esetleg a negyvenes is. De Anna
például nem szereti a hideg fényt,
és bevallom, míg régebb egyáltalán
nem figyeltem, hogy hideg-e
vagy meleg, az utóbbi időben
csakis meleg fényű villanyégőket
használunk. Persze ez csupán
illúzió. Úgy értem, hogy a sárgás
fény melegít, de csak képzeletben.
Mert egyébként színekről van szó,
semmi másról. A fehér fény pedig
talán a havas tájat juttatja eszünkbe,
és megborzongunk, miközben egy
szál ingben vagy blúzban járkálunk
a jól fűtött szobában. Nem tudom,
be kell-e csapnunk magunkat.
Most is éppen téli fény van odakint.
Beragyogja a reggeli deres füvet.
Szikrázik tőle a hófehér házfal.
Csak láthassam a várakozó
fákat, madarakat, embereket!
Csak világíts nekem, téli fény! Van
még annyi erőm, hogy elképzeljem,
amint a lassan szétáradó forróság
feltámasztja fagyott hazámat.

Forrás: Markó Béla – A haza milyen? Kalligram, 2021.