Vajon mért írok, mért törekszem?
Nemsokára úgyis kifekszem –
a jég majd vízzé válik, rám tapad,
száraz folyóba hullik majd a nap.
Mi értelme is lenne most már,
mikor húsz, harminc év is sok már,
és még annyi esélyem sincsen,
hogy magamat még elfelejtsem.

Istennek írok? Hát ha hinném,
hattyúdalomat elé vinném,
de nem lehet ily nagy az arcom –
hogyha van harc, az engem karcol.

Talán mégiscsak neki írok.
Íródnak bennem a papírok,
és azt remélem, elolvassa,
ami voltam, tisztára mossa.

Ha nem lesz már Golf, nem lesz Rajna,
ha nem lesz ember, ez a bamba,
Isten lesz úgyis, rám is gondol,
ha ki-kinéz a balkonomból.

Hogy jártam itt, tán tudni fogja,
voltam az élet furcsa foglya,
és olykor, egyes verseimben
kijelentettem, hogy ő nincsen.

Somolyog ezen az öreg majd:
látod, hogy vagyok, te siketfajd?
Így szólít akkor szeretettel.
S elszégyellem akkor, hogy – ember.