Szigeti mentette meg a helyzetet, aki betolatott a kertbe és a félszeg pillanatba. A gyerekek azon nyomban kiromboltak hozzá, át a szobán, a vergődő csöndön, a sorait rendezni próbáló anyjukon és a tanár bácsin. Ildi sóhajtva követte őket, nem nézett Attilára, aki maga is felállt az asztal mellől. Nézte, amint Szigeti öltönyösen, okostelefonosan, aktatáskásan kiszáll, ahogy Andika belecsimpaszkodik, aztán elkunyerálja a slusszkulcsot, hogy ő nyomja meg a gombot, amitől felvillan még utoljára az autó nyugalomba helyezett elektronikája, és nézte, ahogyan ezt a kisfiú- szokás szerint anyja takarásában – figyeli. Egy percre meglegyintette a kérdés: ”Mit csinálok?” De azért látta az autó mellett az anyját is, és ami fő, látta Szigetinét, aki hagyta, hogy a férje adjon neki egy puszit, de maga nem viszonozta.
Mondjuk, Szigetit ez csöppet sem zavarta. Remek hangulatban volt, uszodamegnyitóról jött, és bár nem próbálta ki a medencét, de nagyot fürdött a felé áradó szervilizmus magasra csapó, simogató hullámaiban. Nem volt elhanyagolható a jatt sem, ami előző nap landolt a számláján. Szóval, rendben mentek a dolgok. Úgy látta, itthon is.
– Á, látom, sikerült megnyitni- pillantott a laptopra -, nagyon sürgős, nem várhatott holnapig, bocsánat… Tudok persze egy kicsit angolul, de németet tanultam az iskolában, bent meg vannak, akik folyékonyan nyomják, csak most estefele már… és mint mondtam, nagyon sürgős… szóval… lehetne még annyit kérni, hogy egy gyors válasz…
Attila persze mondhatott volna nem-et, jelezve, hogy ő azért szintén estefele már… de ez most nem volt életszerű, és nem is volt észszerű. Arról nem is szólva, hogy az a bizonyosság, amely nélkül nem mehet haza, még váratott magára.
– Persze… annyira nem sietek, belefér.
– Nos… akkor valami kényelmesbe belebújok, és aztán belevágunk – mondta Szigeti, és már vette is le magáról a zakóját. Az, hogy szintén a ”belevágunk” szót használta, gyomron találta Attilát. De nemcsak őt. Az asszony elpirult, és beleakadt félénk, cinkos tekintete az övébe. De ez bizonyosságnak kevés volt.
– Addig hörpints még a borból – tette hozzá Szigeti, már ingujjban, felfelé a lépcsőn, és Attila úgy érezte, mint akit rajtakaptak valamin. Erre tényleg inni kellett. A gyerekek is inni kértek, valamin vitatkoztak a konyhában, anyjuk csitította őket, kedvesen, figyelmetlenül.
Szigeti rövidnadrágban, Nike pólóban érkezett vissza, és odaült a szőnyegre a laptop mellé. Attila a díványra, mögé ült, ahonnan látta a laptop képernyőjét. Röviden felvázolta a levél tartalmát, és Szigeti javára legyen mondva, nem nagyon kérdezett, viszont megnyitotta a Wordöt.
– Na, akkor csináljuk azt, hogy én mondom magyarul, te fordítod, aztán írom is rögtön, majd betűzöd, ahol kell. Elég jó vagyok gépelésben.
„Hát persze, miben nem?” – kérdezte magában Attila, de amúgy csak bólintott: jó lesz így.
– Ildikém, hozz már be nekem is egy poharat, meg tölts nekünk – kiáltott ki Szigeti, és nekifogtak.
A 2. mondatnál lépett be az asszony, a férje mellé rakta a teli poharat, aki azt mondta:
– Attilának is, cica!
Az asszony a férje mögé lépett, Attila odanyújtotta a poharát. Amíg a nő töltött bele, Attila másik kezével megfogta annak szintén szabad kezét. Belenézett/mosolygott Szigetiné ijedt, szerelmes arcába, mindaddig, amíg az nem szorította meg a kezét, és mosolygott vissza nyomorultul, boldogan. Megvolt a bizonyosság.

A többi – értsd: fordítás – gyerekjáték volt már. Búcsúzásnál nem nézett az asszonyra.

Folytatjuk