Másnap Attila a győztesek könnyű szívével ébredt. (Vagy esetleg a viszonzott szerelmesek könnyű szívével? Netán a könnyű győzelmet arató viszonzott szerelmesek könnyű szívével?) Erre még ő sem nagyon tudott volna válaszolni, így hát mi sem teszünk rá kísérletet. Legyen annyi elég, hogy kinézett garzonja ablakából a lenti játszótérre, és mindent szeretett: a hintákat, a szaladgáló kis pulit, pocakos gazdáját, aki éppen telefonált, az előbukó nap foltjait a füvön (és nem jutott eszébe a lekaszálatlan parlagfű meg az ő néha orbitális tüsszögése).
A látványra némi freudi indíttatásból azért tüsszögött egy párat, de a zuhany alatt ez is elmúlt. Csak az a könnyű szív, az maradt vele egész nap. Egész vasárnap, merthogy vasárnap volt. Ily módon a családi ebéd napja, ahol megint találkozhatott a gondterhelt és jó étvágyú fivérekkel, az agyondolgozott és emiatt cseppet sem szomorkodó anyjával, akivel elbeszélgetett mosogatás közben, aztán elindult Kuna Imre hobbijára a Böll-könyvvel.
Kuna Imre hobbija bízvást pályázhatott volna a leghobbisabb hobbi címre, merthogy minden ízében magán viselte egy agráriumhoz mit sem értő amatőr keze nyomát (pontosabban nem viselte magán semmilyen kéz nyomát).
Évekkel korábban örökölte a tanár úr valamelyik felmenőjétől egy pici egyszobással együtt, és évről évre viharos ábrándokkal indult neki a tavaszi rügyfakadásnak, feleségét azzal biztatva, hogy az éppen ültetendőből majd eltehet télire is. Aztán szelíd borongással elidőzött a tekintete a be nem ültetett kis kert kusza békéjén a május végi nagy érettségi dolgozatjavítás kis szüneteiben. „Majd jövőre” – mondta feleségének, aki gyakran még a füvet is „utána nyírta”, lévén, hogy matematikát tanított, és több volt benne a realitásérzék, mint humán szakos élete párjában, aki jobban szeretett olvasni, mint kertészkedni.
Éppen ezt tette akkor is, amikor Attila bekerekezett a kis kertbe, Füge lelkes farkcsóválása közben. Ahogy letámasztotta a biciklit, azonnal tüsszögni kezdett. Füge bánatosan és udvariasan megvárta az orrfúvást, mielőtt ráugrott Attilára.
– Füge! – kiáltott rá Kun Imre, aki kezében a nyitott könyvvel már ott állt a bicikli mellett. —Elég legyen! De jó, hogy itt vagy. Remek barackpálinkám van. Erzsike bátyja csinálta. Van vagy 10 fája. – Láthatólag csöppet sem bánta, hogy nekik meg egy se, habár erre nyílt volna tér.
A pálinkát végül nem azon a teraszon kóstolták meg, ahol eleddig Kuna Imre olvasgatott: szinte azonnal belátta, hogy Attila allergiája és az ő kertje nem kompatibilisak. Bent jóleső hűvös volt, Erzsike az egyetlen szoba mélyén sziesztázott.
–Tetszett? – kérdezte Kuna Imre, amikor Attila visszaadta a könyvet, és mint mindig, hosszas és élvezetes elmefuttatásba kezdett. Cigarettáján közben szépen növekedett a hamu, és Attila örömteli érzését, amely elfogta, ha ennek a lelkes, finom intellektusnak a közelében tartózkodott, csak fokozta az a kis adrenalin, amellyel azt figyelte, le fog-e esni a hamu, mielőtt a tanár úr észreveszi, kilyuggatva vele a viaszosvásznat. Volt már rá példa, mint ahogy azt a terítőn lévő néhány lyukacska ékesen bizonyította. (Nem esett le. Ez egyszer…)
– Te – váltott témát lassan Kun Imre –, amúgy tanítasz a 12 b-ben?
– Igen, de nem az egész osztályt, tudod, angolból több osztályból jönnek.
– Ja persze – rántott egyet a nadrágján a tanár úr, amely mindig le akart esni róla, de nadrágtartóval a helyzet kezelhető volt az iskolában. Otthon nem hordott ilyesmit. – Képzeld, jött egy új gyerek – harminchat mellé a hetedik… Így szép Adyt tanítani…
– 36 vagy 37 már eléggé mindegy, nem? – mondta Attila annak az angol szakosnak az érzéketlenségével, aki feleannyi gyereknek tanítja a tárgyát ugyannyi pénzért.
– Mondasz valamit – hagyta rá Kuna Imre. Már túl volt azon, hogy a szakmabeli méltánytalanságokon keseregjen. Egyéb méltánytalanságokon sem borongott már. – Csak nem értem, mért vált valaki iskolát az utolsó évben… Azt értem, mért vettük át… a jegyző fia… Elég nagy az egója így, első ránézésre…
– Majd letöröd – mondta Attila minden meggyőződés nélkül. Kuna Imrénél vajszívóbb tanárt nem ismert az iskola.
– Hát… talán…- pöckölte le az összegyűlt hamut a tanár úr, s újra töltött Attilának, aki kezdett veszélyesen elálmosodni. – Nem jöttél tegnap a meccsre.
Kuna Imre személyének sajátos talánya volt, hogy az irodalom verbális gyönyörűségével majdnem vetekedett másik nagy szerelmének, az amatőr futballnak az izgalma. Maga már nem játszott régen, az ifjúsági szakosztályban edzősködött, mérsékelt, de azért a gyerekeknek és magának is elég örömöt hozó sikerrel. Szombat délutánonként voltak a meccsek, a közönséget igazából nagyrészt a szurkoló szülők alkották. Néha elment Attila is. Volt a közelben egy kiskocsma. Jó volt a csapolt sörük.
– Nem, nem tudtam menni. Órám volt – szabadkozott.
– Szombat délután? Jó ég… azért nem kell mindig pénzt keresni…
– Nyilván jobb lenne hétköznap, és a munkahelyemen… De ez amúgy elég lightos… kicsiknek tartok órát, inkább csak mondókázunk, ilyenek.
– Hu… na, ez az, amihez nekem bár biztosan nem lenne energiám… Legalább megéri?
Most erre mit válaszoljon, kérdezte magában Attila, és Ildi arcára gondolt.
– Hát tulajdonképpen meg. A Szigeti ikreit tanítom.
– Az alpolgármesterről beszélsz? – kapta fel a fejét Kuna Imre.
– Ismered őket?
– Igen… tanítottam Csabát… nagyon… öntudatos gyerek volt. Gondoltam, hogy sokra viszi. Ha sokra vitte.
– Nem vitte?
– Hát azt Neked kell tudnod. Biztos, hogy a maga módján tehetséges… Hány évesek a kicsik?
– 5 – felelte Attila, és furcsa érzése támadt. Szinte neheztelt a tanár úrra, mintha bántani készülne a gyerekeket. – Helyesek.
– Gondolom… Most akkor minden szombaton ez lesz? Mondjak le az én legmegbízhatóbb szurkolómról?
– Egyelőre. Nem hiszem, hogy sokáig tart. Az ilyesmit elég hamar megunják vagy a gyerekek vagy a szülők. – És ahogy ezt mondta, Attilát erős ingerültég fogta el.
–Szóval befurakodtál a high societybe- csillogtatta meg Kuna Imre igencsak alkalmi angoltudását. – Ezek a magánórák… de gyűlöltem a végén… Ha csak meghallottam a csengőt, már a falba tudtam volna verni a fejemet. Jézusom, ha szegény delikvensek látták volna… Aztán persze angyali mosollyal nyitottam nekik ajtót, én, az álnok képmutató… De te… mindjárt elalszol. Felteszek egy kávét, meg keresek egy könyvet.
Kuna Imre látta el rendszeres és megítélése szerint kihagyhatatlan olvasnivalóval Attilát, aki középiskolás korában nem nagyon múlatta ilyesmivel az időt… Szóval, volt behoznivalója.
– Ez most egy cseh- rakta a legújabb könyvet Kuna Imre az asztalra. Attila rápillantott. „A lét elviselhetetlen könnyűsége-
– Már a cím Nobel-díjat érdemelne – mondta a tanár úr, követve Attila tekintetét. – Élvezni fogod.
Attila nem kételkedett benne, de úgy érezte, életét most egy ágyért… Így aztán elköszönt, még mielőtt Erzsike felébredt volna délutáni sziesztájából. Kuna Imre kikísérte, és most sem sikerült Fügét megakadályoznia abban, hogy rá ne ugorjon búcsúzóul Attilára, és barátságosan meg ne nyalintsa annak arcát. Attila a legközelebbi saroknál megállt, és hosszan dörzsölte az arcát a zsebkendőjével. Aztán haza kerekezett a boldogító ágy felé, hátizsákjában a lét elviselhetetlen könnyűségével. És jegyezzük meg: az volt, mármint a lét, tényleg könnyű volt, de nagyon is elviselhetően, az édességéről nem is szólva. Igen, könnyű és édes volt és… És még milyen is? A kellő szót Attila nem találta. Anélkül merült álomba. Könnyűbe, édesbe.

Folytatjuk