Van egy kis falu Afrikában –
– meséli az emlékezet,
mint valamikor nagyapám
s más háborút járt öregek –,
ahol az embert munka és betegség
fiatalon érleli meg a halálra,

mégsem nyögi utolsó szóként:
élnék még. Gödröt ásnak neki
a faluhatárban, s mintha tó vizébe,
ugrik a szűk sötétbe; aztán

földet hánynak rá, földbe fojtják,
és sírjára hajtják a tehéncsordát,
megtermékenyíteni emlékét.

Az ablakban ülve hallgatom
emlékezetemet, miközben
a nap az Alföld nyugati
peremén a mélybe merül,
nem érdekli rekord,
sem kudarc,
nem kér maszkot,
sem tapsot,
nem kérdezi, milyen volt
szerepe a földi színpadon.

Szótlanul süllyed alá
az alkonyi tó vizébe,
s akkor meglódulnak
a fák, házak – kicsinyek és nagyok –,
s árnyékká tapossák, sötétséggé
döngölik fölötte a sírt,
míg kikelnek rajta a csillagok…

2021.08. 13.