Szigetinét viszont elkerülte az álom. Ébren volt szombat éjjel, és összeugrott szívvel-gyomorral, ragyogó, karikás szemekkel nézett a sötétbe hajnalig, és ébren volt vasárnap délután is. Nemcsak azért, mert általában nem aludt délután, és ha éppen mégis, hamar ott kötött volna ki mellette vagy Andika, vagy Gáborka, vagy mindkettő. Vendégük volt, aki elég nehezen állt fel a fotelből: az anyósa.
Az asszony havonta egyszer jött hozzájuk ebédre. Jöt,t és főzött, és beszélt. Általában Ildinek – fiának, aki „nagy ember lett”, mindig volt éppen valami sürgős intéznivalója a laptopján. Most is az asztal terítőjét simítgatva ült az ebéd romjai felett, és a fejét csóválta a menyének:
– Annyit dolgozik, szegény. Ki fog merülni. Mondd már neki, Ildikém, hogy legalább hétvégén lazítson egy kicsit…
Ildi bólintott, figyelmetlenül és álnokul. Eszébe sem jutott bármi ilyesmit mondani a férjének, aki bizonyárra szörfölt a neten. Mint annyiszor, most is megsajnálta az asszonyt, akit nyilvánvalóan szégyell a fia, s beszélgetett vele helyette is, ámbár ez egyszer ez elég gyatrán sikerült, s azon kapta magát, hogy gépiesen mosolyog és bólogat, miközben fogalma sincs, mit mond az anyós.
–Rendeljek nektek is? – úszott be szórakozott agyába a kérdés, amire – riadt fel – nem lehet bólintani. Megrázkódott, és igyekezett visszahozni magát a konyhaasztalhoz, amelynek a másik oldalán egy készséges asszonyi szempár várta válaszát.
– Bocsánat… kicsit elgondolkoztam… Mit is?
– Piros paprikát. Az Icától… tudod, a 2 emeleti szomszédtól. A fia hozza Kalocsáról.
– Ja persze – bólintott Ildi.
– Na…– állt fel az anyós -, leszedem az asztalt, Ildikém. Te csak maradj, dolgozol te eleget.
Ilyenkor Ildi általában tiltakozni szokott, csak megszokásból persze, mert egyrészt jólesett pihennie, másrészt anyósának jólesett hasznosnak és valamennyire otthon éreznie magát ebben a puccos konyhában. De Ildinek most még erre a halvány, rutinos képmutatásra sem volt energiája, mert a telefonja jelzett, és látta, hogy a facebookon Attila épp bejelölte ismerősnek.
– Állandón pittyegnek ezek a nyavalyák… – jgyezte meg az anyósa, és Ildi úgy érezte, jogy mindent tud. De mi mindent? És mért esik most oly nehezére beszélgetnie ezzel az asszonnyal? Mért mindig neki kell tartani a frontot?
– Igyunk egy kávét? – kérdezte aztán, és a telefonját a nadrágzsebébe süllyesztette. Majd.. . Anyósa egy pillanatra abbahagyta a tányérok mosogatógépbe pakolását, felnézett, kicsit visszanyerve törékeny biztonságérzetét.
– Igen, az jó ötlet. Megkérdezed Csabit, kér-e?
Ildi bólintott, és bement a nappaliba:
– A jó isten áldjon meg, szakadj már le a gépről, itt van az édesanyád – mondta, és éppúgy meglepődött ezen az ingerült mondaton, mint a férje.
– Mert mi van? – kérdezte Szigeti.
– Az van, hogy itt ülsz már egy órája, miközben itt van az anyád. … – Aztán hirtelen eltűnt belőle minden indulat. Lecsillapodva hozzátette: – Mindjárt főzünk egy kávét, és ha bejövünk, légy szíves. beszélgess már vele.
– Mindig szoktam.
– Sose szoktál.
Legyünk méltányosak: ezen a délutánon Szigeti Csaba túllépte a szokásos kommunikációs hagyományt. A laptopja tetejét lejjebb hajtva igyekezett beszélgetést kezdeményezni anyjával, akit ez mélyen zavarba ejtett. Már olyan régen nem történt ilyesmi, hogy elvétette a mértéket: túlságosan bőbeszédű lett. Aztán szavai kuszán kihajtó dzsungelében eltévedve, egyre elveszettebbnek érezte magát. A szokottnál hamarabb elbúcsúzott. Miután kikísérte, Szigeti azt mondta Ildinek:
– Na, hát ezért nem erőltetem a beszélgetést.
De Ildi már ezt nem nagyon hallotta. Éppen készült bemenni „olvasni” a szobába. A férj visszatelepedett a laptopja elé, és ami azt illeti, felesége is éppen a digitális világot pásztázta az ágyra feküdve. … Nem volt valami nagy facebook rajongó, volt profilképe a gyerekekkel, és néha használta a messengert. Ismerősei jórészt Csaba ismerősei is voltak. Kis dobbanással a szívében most befogadta ebbe a körbe Attilát is, és azon nyomban ráment a Facebook oldalára. Olyan óvatoskodva nézte a képeit, mintha valaki figyelné, és helytelenítené, amit tesz. Voltak fotók családdal, lányokkal. Fiatalabbak voltak nála, pózoltak, nyelvet nyújtottak, grimaszoltak. Attila is. Elkedvetlenedett… Jézus, hát mit képzelt? Kilépett a facebookból, lezárta gépet. Hátradőlt. Nézte a plafont. Aztán meghallotta férje lépteit. Lehunyta a szemét. Szigeti benyitott:
– Alszol? – kérdezte. Mögötte ott toporgott Gáborka. – Anyu elaludt, hagyjuk pihenni – súgta neki az apja, mielőtt behúzta az ajtót
De pihenésről szó sem volt, Ildi szeméből szivárgott a könny.

(Szóval a lét édes könnyűsége egyrészről, és szivárgó könnyek a másik oldalon… Ugyanarról a tőről fakadva… – hát még mondja valaki, hogy nem bonyolult dolog a szerelem… Aztán jön a hogyan tovább, mert elviekben persze tudjuk, mit minek kell követnie – érintést érintésnek, a felgyúló szenvedélyt a beteljesülésnek. Na de mikor és hogyan? Ha a másnap világa ráhull a kisasztalra, amely fölött Attila belecsókolt az asszony tenyerébe, ott van-e még rajta annak a pillanatnak a fénye? És ha az egyikőjük látja is még, vajon biztos lehet benne, hogy a másik is látja? És ha nem tudja, mer-e újra közelíteni? Ezernyi kérdés… és a lét könnyűsége odavan… érzi ezt Attila is. Ezért hívja segítségül a virtualitást.
Aztán amikor – két órával később, amit elég nehezen visel a büszkesége – az asszony visszaigazolja az ismeretséget, nem igazán tudja, mit is tegyen. Egy biztos: itt lopott csókok, kapualjba húzódó ölelkezések szóba sem jöhetnek. Minden vagy semm i- ül fel az ágyán, amelyből már minden melegség elillant. Meg kall kapnia, már nem kisgyerek, hogy ábrándos szemmel vágyakozzon. Körbenéz a szobájában. Egy hónapja lakja, kényelmes a franciaágy, egészében so-so. Kezdetnek jó lesz. Akkor hát… és Attila írni kezd.)

– És te?- kérdezte Szigetiné, miközben felült az ágyban, és a párnát a háta mögé gyűrte. A kérdés Attilának szólt, aki éppen a kávéját hozta be. Egy hónapja voltak szeretők, és az asszony sehol sem érezte jobban otthon magát, mint ebben a félig berendezett kis garzonban. A leeresztett redőnyöktől félhomályos szobában elnézte Attila fiatal, édes testét, ahogy közeledett a kávéval. Boldog volt és bűntudatos. Most, hogy itt feküdt, inkább csak boldog. Félóra múlva, ha kilép a decemberi estébe, és hajába kap a hideg szél, a bűntudat lesz erősebb benne. De erre most nem akart gondolni A kérdése egyébként arra vonatkozott, Attila vesz-e magának fenyőfát. Ő ugyanis azért tudott elszabadulni, mert férje a gyerekekkel épp azt választott a városban, s ő kapott az alkalmon, hogy úgymond megvehesse magában az ajándékokat. A boltok helyett azonban az útja ide vezetett, és aggasztóan nem érdekelték sem az ajándékok, sem a karácsony. Pontosabban az a karácsony, amiben nem lesz benne ez a szoba, és ez a fiatal férfi, aki az ágy szélére ülve feléje nyújtotta a csészét.
– Vigyázz, forró – mondta az asszonynak. Azután: – Nem veszek. Minek? Úgyis anyáméknál leszek.
Ez fájt, igen, fájt Ildinek. Elképzelni ezt az oly szeretett férfit, amint az anyjáék asztalánál eszi a halászlét, ahelyett, hogy együtt néznék a fenyőfaégők fényeit. Tudta, hogy nem lehet máshogy, de akkor is fájt. Az a tárgyilagosság is, amivel mindezt Attila kimondta. Mintha neki ez nem lenne ügy. Talán nem is ügy… Ildi belekortyolt a kávéjába, sírhatnékja lett. Még nagyon az elején tartottak, még nagyon szerelmes volt, és a legkisebb dolog is kibillentette az egyensúlyából. Attila megérezte az asszony csüggedését.
– Nyilván a legjobb az lenne, ha Veled… de ha nem lehet, akkor mindegy… – Aztán maga felé fordította Szigetiné arcát. – Adj egy puszit, és tessék nekem örülni.
Az asszony arca újra kinyílt, a mosoly elmosta az iménti szomorúságot Attila a haját simogatta:
-Csak egy nap az is…na jó, három. Amúgy sosem voltam nagyon oda a karácsonyért.
– Azért ajándékozunk, ugye?
Attila keze megállt.
– Ha akarod… de ebben ti nők, sokkal jobbak vagytok. És… – hirtelen elhallgatott.
– És?
– És csak valami szerényet.
Az asszony értette, mit akar mondani Attila. Tudta, hogy a férfi nem tud olyan bőkezű gondtalansággal vásárolni, mint ő. De mért ne kényeztethetné azt, akit szeret? Amire gondolt, amúgy sem csupán ajándék, és egyébként meg nincs jelentősége a pénznek. De így persze csak az gondolkozik, akinek Váradiék a szülei és Szigeti a férje. Attila homályosan sejtette ezt, kibontakozott az ölelésből, és megkeményedett hangon azt mondta:
– Ne készülj, kérlek, semmi extrára, vagy ilyesmi. Azt tartogasd a családnak.
– Most mért haragszol? – fonta a karjait a nyaka köré az asszony. Ő már eldöntötte. És Attila örülni fog neki, mégha most morcos is.
Attila nem felelt. Nem mintha nem tudta volna, mért haragszik. De azt mégsem mondhatta, hogy társadalmi igazságtalanság. Ennek a délutánnak a porcelánboltjába nem trappolhatott be ezzel az elefánttal. Kivette Ildi kezéből az üres csészét.
– Azért haragszom, mert szalad az idő. Ki kéne használnunk, nem gondolod?
Szigetiné az órájára nézett. Volt még jó 10 perce…

Folytatjuk