Albert Csilla: Halványvörös és halványfekete (16) / Parafrázis-regény / Történik a 2020-as évek elején

Később, egy félóra múlva az asszony már hazafelé vezetett. A házukhoz közeledve látta, hogy világosak az ablakok. Amint leállította a motort, kicsit még ült a kocsiban, átgondolta, mit is fog mondani. Igyekezett valamennyit megtartani az igazságból, így könnyebb volt, és nem is kínozta annyira a bűntudat. Látta, ahogy a férje jön ki, nyitja a kaput. Kiszállt, és nyitva hagyta a kocsi ajtaját.
– Beállsz? – kérdezte. Mióta nem érdekelte, tesz-e, a férje sosem tett megjegyzést. Egyáltalán, mostanában mintha készségesebb lett volna. Ment az autó után, amelynek városi világítása éppen ráesett a veranda korlátjához támasztott fenyőfára. „Meg kell dicsérnem – figyelmeztette magát az asszony.
– Jó nagy fát vettetek – mondta. Ennyi telt tőle, És ez sem volt könnyű. Tudta, hogy a lelkesedés látható hiánya – hiba. De képtelen volt lelkesedni.
– Igen… sokáig válogattunk. Mondjuk, nem akartam éppen ennyire nagyot, de végül is elfér, hadd örüljenek.
– Ja -… végszavazott Ildi, miközben lehámozta magáról a sálat. Mindjárt kirombolnak a gyerekek. Hirtelen azt érezte, egyedül akar lenni, és ettől megrémült. Soha, semmilyen körülmények között nem írhatja semmi felül, amit a gyermekei iránt érez. Mi ez? De mielőtt bármit is tisztázni tudott volna, már a nyakába csimpaszkodott Andika, Gáborka pedig lelkesen magyarázta, hogy ő találta a fát. „Ugye, milyen szép? – kérdezte azzal az ábrándos tekintettel, amit annyira imádott az anyja, és amibe most alig mert belenézni.
A bűntudat viharos erővel zúgott végig rajta. Ezek a pillanatok voltak azok, amikor teljesen valószínűtlenné vált az Attilához fűződő kapcsolata, az pedig napnál is világosabbnak tűnt, hogy nem éri meg, és véget kell neki vetni. Velük kellett volna menni, fogni a kicsik párnás kis mancsát, együtt válogatni… ehelyett… szinte beleszédült a szégyenbe. Leült a nappaliban, lassan elcsitult az érkezése feletti öröm, a gyerekek visszatértek az épp nézett rajzfilmhez. Szigeti is bejött.
– Na, vettél valamit? – kérdezte.
– Nem, igazából nem is volt kedvem, olyan nagy volt a tömeg. Csak kicsit nézelődtem, meg sétáltam.
– Jobban jártál volna akkor, ha velünk jössz – mondta a férfi, és mintha remegett volna kicsit a hangja. Vagy csak képzelődik?
– Igen, utólag persze már okos az ember – sóhajtott az asszony, és hirtelen felállt. Úgy érezte, egy perc, és elárulja magát. – Megyek, szólok a gyerekeknek, most már fürödniük kell.
– Hadd nézzék végig – állította meg a férje szelíden, megfogva a karját. Ettől a Szigetire oly kevéssé jellemző gyengédségtől Ildi sikítani tudott volna. „Csak nyugodtan” – súgta magának, de súgni könnyebb volt, mint megtenni, mert minden zsigere le akarta tépni a férfi ujjait a karjáról.
– Hát jó – préselte ki minden izmát megfeszítve, és arrébb lépett. Szigeti ujjai leváltak róla. – Akkor még iszom egy pohár bort. Te is kérsz? „Készségesnek kell maradnom”
– Jó – dőlt hátra a férfi a karosszékben. Ildi úgy érezte, követi a szemével, ahogy kiment. „Tud valamit?” – nézett ki a konyhaablakon a sötét decemberi kertbe, nagy levegőket véve.

Szigeti nem tudott semmit, viszont érzett. Ha megkérdezte volna valaki, mit is, nem lett volna könnyű rá válaszolnia. Leginkább azt, hogy Ildi „levált róla”. Valahogy furcsán, idegenül független és érdektelen lett. Nem volt rajta fogás. Az ismerős pontok, amelyeken keresztül hozzá lehetett férni, eltűntek. Ez új volt, s egyre többször késztette a férfit tűnődésre a felismerés, hogy Ildivel ritkábban találkozik közös életük megszokott útvonalain, például az ágyban… Mondjuk ott aztán végképp nem tudtak találkozni, még azelőtt sem. S bármilyen képtelenül hangzott, Szigetinek nem volt ínyére, hogy Ildi újabban nem húzódozott. Az a legyünkakkortúlrajta lendület, ahogyan az asszony egy-egy együttlétnek nekidurálta magát, nem az az élvezetet nem remélő passzivitás volt, amit a férfi megszokott nem túl hosszú és nem túl önzetlen aktusai során. Ildi korábban is sokszor gondolt közben másra, de ez Szigetinek sosem tűnt fel. Most viszont TUDTA, hogy így van, és homályos rémület úszott a testébe, miközben az végezte a dolgát, és a szexus sivárságára fittyet hányva élvezetet robbantott ki belőle. Aztán az asszony megkönnyebbült elfordulása, és az a nyomorult csönd… Nem lehetett nem észrevenni, hogy valami itt IS megváltozott. És ha ITT is, akkor… de nem, Szigeti ezt igazából nem nagyon tartotta valószínűnek. Ugyan hol találkozhatott volna más férfival? Inkább kiégésről van szó – talán több figyelmet kéne fordítania Ildire. Mielőtt elvadul.
Így kezdődött meg az a változás a férfi viselkedésében, amit Ildi számos apró dologban – beállás a garázsba, szemétkivitel, reggeli kávé elkészítése, borkinyitás-kitöltés, gyengéd mozdulatok – érzékelt, és szikrányit sem értékelt. Az igazat megvallva. épp ellenkezőleg. Csak még idegesítőbb lett tőle a férje, hiszen pontosan tudta e gesztusok célját – és azt is, hogy a férfi azt semmilyen módon nem érheti el. Idegesítette, hogy Szigeti azt hiszi, bármit is tehet az ellen az édesség ellen, ami benne van és árad, és túlfolyik mindenen – házastársi hűségen, családi békén, biztonságon, társadalmi konvenciókon. A legtöbb, amire képes volt, hogy igyekezett elfojtani a benne lévő ingerültséget, miközben a férfi megkérdezte, kér-e kávét. Komoly erőfeszítésébe került, hogy ne vágja oda: ne erőlködjön, eddig se tette. Tudta, hogy előbb-utóbb erre sem lesz képes. Félt ettől pillanattól. Mert akkor, akkor dönteni kell. És arra nem állt készen.
Így aztán kerülgették egymást a valaha oly biztonságos otthon aknamezőin, egyelőre nagyon vigyázva arra, hogy nehogy egy aknára rálépjenek. De fáradtak a megfeszített izmok, s egyre szűkösebbnek tetszett az így bejárható terület. Közben néha megpihentek, de már sosem egymás oldalán, sőt a leggyakrabban a háznak nem is ugyanazon részében. Szigeti többet foglalkozott a gyerekekkel, akik mintegy bombabiztos biztosítékai voltak annak, hogy semmi drasztikus változás nem történhet. Ildi pedig sokat olvasott és feltűnően sokat netezett. Gyakran posztolt ezt-azt abban a reményben, hogy a férje is látja, és konstatálja, hogy a felesége a facebook rabja lett az otthonlét alatt. Míg gyűltek a lájkok, ő Attilával beszélgetett a Messengeren.

Folytatjuk

2021. augusztus 19.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights