Teltek a hónapok, lassan tavaszodott. Szigeti kezdte visszanyerni egy időre gyengülő biztonságérzetét – egész egyszerűen azért, mert beborította a munka. A Városházán látogatót vártak, a legmagasabb helyről – és nem lehetett hibázni.
Meg volt más is. Az jegyző fia… Kényes ügy… vagy nem is, valójában nagyon is egyszerű, de azért mégsem kellemes. Nem értette … Kuna Imre őt is tanította annak idején, és utoljára gondolta volna róla, hogy ilyen galibát okoz… Megbuktatni a jegyző fiát érettségi előtt, enyhén szólva nem taktikus, habár nem a taktikusság volt a tanár úr legjellemzőbb tulajdonsága. Viszont közismert volt a vajszívéről… Mi történhetett? Szigetinek csöpp kedve sem volt ezzel vesztegetni az idejét, de kénytelen volt, mert együtt teniszezett hetente kétszer az iskolaigazgatóval – és ebből a jegyző szerint logikusan következett, hogy személyesen közbelépjen, hiszen úgyis jó ismerősök. Szigeti nem világosította fel a jegyzőt arról, amit amúgy is tudnia kellett volna: az ő teniszcimborái nem pedagógusi, hanem orvosi körökből kerülnek ki. Hogy a gimnázium igazgatója benne volt a páros mérkőzésekben, annak a kizárólagos oka az volt, hogy pokolian jól játszott. De az a távolságtartás, amit Szigeti következetesen megtartott vele kapcsolatban a teniszpályán kívül, és amihez az igazgató -helyesen – igazodott (értsd: a teniszmeccs utáni sörözésre általában már nem ért rá, vagy ha néha igen, inkább csak nevetett a vicceken, és hallgatott, azaz „tudta a helyét”), nos ez az alignexus nem tette lehetővé, hogy egy meccs után Szigeti a fehér tenisztrikójában csak úgy mellesleg félrevonja. Amúgy is irritálta, hogy alig hibázik a pályán…. Majd felhívja… ahogy az ilyen ügyeknél szokta. Viszont – határozta el – előtte puhatolózik Attilánál – elvégre Kuna Imre kollégája.
Így esett, hogy az egyik angolóra után az épp menni készülő Attilát megkérdezte:
– Van egy kis időd?
Attila fülét megint brutálisan megütötte ez a semmilyen előélettel meg nem támogatott tegezés. „De hát ilyen a boksz…”, gondolta, és bólintott.
Szigeti láthatóan kissé zavarban volt. Miközben elvette a fotelben hagyott szemüvegét, hogy Attila le tudjon oda ülni, hosszan sztorizott arról, hányszor és milyen elképesztő helyeken hagyja és találja meg. Aztán megköszörülte a torkát.
– Te, mennyire ismered Kuna Imrét?
Most Attilán volt a sor a torokköszörülésben.
– Kollégám.
– Jó, jó, nyilván. De jóban vagytok?
– Semmi különös.
– Értem… de nyilván tudod, mi történt…
– Tudom.
– Szerencsétlen ügy… Kár volt azt a videót felrakni… De nem kéne így felfújni… Nincs semmi jelentősége.
Attila érezte, hogy kezd nőni benne az indulat. „Csak nyugodtan” – mondta magában.
(Ő is látta a tanár úr pofilképével fotosoppolt posztot, amit Kiss Szabolcs rakott fel a Facebookra, és amin Kuna Imre éppen öngólt rúg. Bár később a fiú letörölte (vagy letöröltették vele), de elég ideig volt fenn ahhoz, hogy Kuna Imre ne csak a képet lássa, hanem azt is, hogy meglehetősen sok tanítványa lájkolta. Olyanok is, akik őszintén szerették őt. Egyébként nyilván nem ezért szánta rá magát, hogy megbuktassa a fiút. Ezt egy alkalommal ki is fejtette Attilának, amikor a ki tudja hányadik eredménytelen egyeztetés után piros foltos nyakkal kijött az igazgatói irodából, és fiatal kollégája kikísérte cigarettázni az iskola mögötti térre.
– Nem éri meg, tanár úr – mondta neki Attila.
– Olvastad a Kolhaas Mihályt Kleisttől?
– Nem.
– Majd odaadom. Néha muszáj, hogy az ember … ne engedje, hogy… mindegy.
– Ezt a dimenziót meg se értené az a fiú… Adj neki valami javítási lehetőséget.
– Csak nem gondolod, hogy nem adtam? Többször is. Mind a háromszor üresen adta be a dolgozatát. 2, 2-es átlaggal jött át hozzánk félévkor, nálam csak elégtelenje van, de szerinte 1,6-ra ezerrel meg kell adnom a kettest. És… van más okom is. Nem az a poszt. Az persze nagyon szerencsétlen volt, de hát gyerek… Nem engedhetem meg, hogy a többiek azt gondolják, ez rendben van, ezt meg lehet tenni.
– Rámész, tanár úr… Látom. Dezső minden nap behív az irodájába, hogy gyúrjon… Kell-ez neked?
– Most erre mit mondjak, Attila? Nem, nem kell. Csak éppen muszáj.
Erre Attilának nem volt érve. De továbbra is aggódott a tanár úrért.)
Ez járt most az eszében, ahogy Szigeti Csabának a válaszát fogalmazta. Igyekezett óvatos lenni, de nem volt könnyű, mert Kuna Imre kitartóan nézte a szőnyeg mintázatából.
–A tanár úr szerintem nem így gondolja – préselte ki magából végül.
Szigeti felkapta a fejét. De addigra Attila rendezte az arcvonásait.
– Jó, jó, értem én… de minek elkaszálni? Nem ér annyit a dolog. A fiú amúgy is megy ki az apjához külföldre… Ő meg itt marad a városban, ahol az anyuka a jegyző… Nyilván nem tudunk semmit tenni, ha megmakacsolja magát… de…
Attila nézte Szigetit, aki valójában meg volt róla győződve, hogy lenyomja erővel Kuna Imrét, ha muszáj. Elöntötte a düh. Kritikus pillanat volt.
–És mégis én mit tehetek? – nyögte ki a szőnyeget nézve. Kuna Imre szemrehányás nélkül, megértően nézett vissza rá.
– Hát alkalomadtán beszélhetnél vele…
„Már megtettem” – szaladt ki majdnem Attila száján. Arra gondolt, ezt igazából meg is ígérheti komolyabb engedmény nélkül. Kicsit megenyhült
– Jó, megpróbálom. De… ez… az ő döntése.
– Persze – állt fel megkönnyebbülten Szigeti. – De egy próbát megér. Ne legyen már a maga ellensége…

Folytatjuk