Estig nem sok dolga volt sem Attilának, sem a többi tartalék tolmácsnak a hivatalos látogatás napján. Ődöngtek a szobában, készenlétben tartott mobiljukkal, vagy ki-kilestek a folyosóra, néha az ablakon. Így is érdekes és tanulságos volt – Attila számára mindenképp. Már abban volt valami bizsergető, hogy a városházát szigorúan elkerítő kordonon az erre a napra kapott kártyája felmutatásával simán átjutott: különös, sosem tapasztalt érzés volt „belül és közel” lenni. Mire a tolmácsok szobájába ért, magába szívta a patinás épület sötét folyosóinak tükörfényesre sikált padlóit, szikrázó csillárjait, díszes keretű tükreit, amelyek ragyogva verték vissza a várakozás fényűző szervilizmusát. Szobájuk ablaka a Városháza előtti térre nézett, és így láthatta, ahogy a város vezetése öltönybe és kosztümbe vágva várja, hogy megérkezzen Ő. Csak a hátukat látta, de az volt az érzése, hogy önkéntelenül meggörbül mindegyikük. Ez persze nem így volt. A nyitott ablakon keresztül felhallatszott néha egy kis ideges nevetés, köhécselés. Aztán napszemüveges, tagbaszakadt férfiak jelentek meg, és begördültek az autók. A várakozók rendezték kissé meglazult soraikat, és igyekeztek kihúzni magukat. Attila érezte, hogyan keveredik izgalom, bizonyítani vágyás és leküzdhetetlen szorongás a forró júliusi reggelbe.
Bár nagyon figyelt, a biztonsági őrök gyűrűjében a Városházára besiető Ő-t nem sikerült megpillantania. Persze látta elégszer a tévében. De azért sajnálta, hogy elszalasztotta. A folyosók csöndjét izgatott jövés-menés kavarta fel. Aztán újra minden elcsöndesült-nyilván elkezdődött a tárgyalás. Attila körbenézett- az asztalon kávé, üdítő, szendvicsek. Nekilátott, akár a többiek.
Gyorsan eltelt a délelőtt, 1 óra körül újra megélénkült minden, az ablakon kihajolva Attila látta, hogy megint kisiet Ő a látóköréből, utána pedig a kísérete.
– Mennek ebédelni- mondta a mellette álló francia tolmács, aki –úgy tetszik- jól értesült volt. – Mindjárt hoznak nekünk is kaját.
Attila telefonja megcsörrent.
– Jöjjön át, kérem, a 116-osba- szólt bele egy női hang.
Attila lámpalázasan kereste a tömérdek iroda közül a 116-ost. A kopogásra nem felelt senki. Kicsit tanácstalanul tűnődött, mit csináljon, de aztán benyitott. Az elegáns kosztümben feszítő nő, a koordinátoruk, mobiltelefont szorított a vállával a füléhez, és miközben beszélt, valamit lapozott egy aktában. Csak a szemével intett a belépő Attila felé, aki csak állt, és várta, hogy befejezze a beszélgetést. Nem tartott sokáig. De elég idő volt, hogy Attila felmérje, milyen nyomasztó az iroda. A nő végre kinyomta a mobiltelefonját, és rövid, ideges mosolyt villantott rá:
– Na… lenne egy kis feladat. Most ebédel a bizottság, utána 3-ig van egy kis lehetőség pihenni, ismerkedni a várossal. Van itt egy japán vendég… aki szeretne kicsit körülnézni. A fia karmester. Szóval a konzervatóriumot semmiképp ne hagyja ki, és beszéljen a zenei hagyományokról (Attiláék komoly „kiképzést” kaptak a városismertetést illetően előző héten). Legyen készenlétben, ha hívom.
Attilát némileg megnyugtatta, hogy olyannal kell először kipróbálni, mire megy ilyen helyzetben az angoljával, aki maga sem anyanyelvként beszéli. De ebben tévedett. A kis, elegáns japán úr-mint kiderült- gyermekkorát Angliában töltötte. Ezt azután mesélte el szívélyesen, hogy Attila a konzervatórium előtt állva felvázolta a város zenei életét, nagyjait. Az udvariasan bólogató japánt láthatólag nagyon érdekelte minden részlet, és levetkőzve egy percre ázsiai szemérmességét elmesélte, hogy apja –akárcsak fia- világhírű karmesterként bejárta a világot, és Londonban dolgozott 5 évig. Addigra Attila már látta, hogy nem lesz probléma az angollal, és megbarátkozott azzal, hogy egy „ native speaker”rel akadt dolga. Amúgy is tetszett neki a férfi. Nemcsak közmondásos japán udvariassága nyűgözte le, amelyben szóba sem jöhetett a köztük lévő hierarchia hangsúlyozása, hanem az az elkötelezett, őszinte érdeklődés, amellyel ez a messziről jött férfi ezt a nem túl jelentékeny magyar várost igyekezett megismerni. Attila maga is ráébredt, mennyi értéke van a helynek, ahol él, és halvány szégyenérzet fogta el. Amikor visszakísérte a Városházára az üzletembert, ahol már várták a kapuban, az udvariasan összetette két kezét, és egész kicsit meghajolt búcsúzóul. Attila el volt bűvölve.
Estig aztán nem akadt több dolga. A fogadás előtt még hazaugorhatott egy zuhanyra, de a mobilját a fürdőszobába is be kellett vinnie. 7-kor már újra a városházán volt, és ahogy ment felfelé a tolmácsszobába, elhaladt a fogadásra készített Díszterem mellett. Hihetetlenül pazar volt. Szemébe villogott a kristálypoharak rengetege, a rafinált virágköltemények színpompája, az asztalokat terítő pincérek eleganciája. Mintha tömény parfümillat is megcsapta volna, de nyilván csak képzelődött.
Estére őket is átköltöztették a fogadás melletti kis terembe-, hogy kéznél legyenek. A program hivatalos része véget ért, a szaktolmácsok munkája is. Rájuk csak esetlegesen volt szükség, de készenlétben kellett állniuk. Nem panaszkodhattak- nekik is jutott bőven a vacsorából. csak alkohol nem volt az asztalon. De nem is kellett- Attilát megrészegítette az, amit idefele látott. Elképzelte, ahogy a terem megtelik a helyi és országos potentátokkal, meg a feleségeikkel. Tudta, hogy Ildi is itt van, reprezentál Csaba oldalán. Jó lett volna látni, mégha feleségi minőségben is az asszonyt, aki a helyi arisztokrácia részeként otthonosan mozog ebben a számára oly elérhetetlennek látszó közegben. A gondolat, hogy ez az ünnepelt asszony az övé, kicsit valószínűbbé tehetné, hogy egyszer majd bejut alanyi jogon egy ilyen fogadásra.
11 tájékán a koordinátor – aki láthatóan délután fodrásznál volt-, bejött, és odament Attilához:
– A japán úr szeretne inkább hazasétálni a szállodájába. El kellene kalauzolni, úgyhogy jöjjön 10 perc múlva a terembe, és várja az ajtónál. Utána már nem kell visszajönnie.
Attila dobogó szívvel lépett be a terembe, és állt meg az ajtó mellett. A kis japán úr még beszélgetett. A társaság már rég felállt az asztal mellől, a pincérek itallal teli tálcákat hordtak körbe. Attila észrevette Szigetit, aki egy rettenetesen elhízott, de igen magabiztos férfit hallgatott készséges vigyorral, és néha túlhangosan felnevetett. Ildi mellette állt, szórakozottan mosolygott. Egyszerű fekete ruhája kiemelte szőkeségét – egészében rendkívül bájos, finom jelenség volt. Kicsit elfordult, ahogy a pincér megjelent mellettük italokat kínálva, és hirtelen meglátta Attilát. Alig észrevehetőt megrándult a szája, és hirtelen mozdulattal a férje előtt átnyúlva levett egy pezsgőspoharat a tálcáról. Szigeti kizökkenve egy percre a hálás hallgató szerepéből, ránézett a feleségére. Aztán az asszony alig-alig láthatóan megemelte a poharát, és rámosolyogott Attilára. „Rád iszom, kettőnkre, és ezt az egészet rohadtul unom. És szeretlek” – fordította le Attila a mozdulatot, és nagyot dobbant a szíve. „Meg lehet csinálni” – gondolta, és ha valaki megkérdezi, mit is, nehéz lett volna szavakba foglalnia. De már nem érezte olyan legyőzhetetlennek ezt a világot. Közben megérkezett a kis japán úr is, és a szívfacsaróan édes, nyárfaillatú éjszakában Attila kellemesen elbeszélgetett vele a hotelig. Kitűnő hangulatban ért haza, bár a garzonba belépve megcsapta annak hihetetlen szűkössége. De aztán kinyitotta az ablakot, és kihajolt a végtelen dimenziókba.

Folytatjuk