Szigeti korántsem volt ilyen remek hangulatban hazafelé. Ámbár lehetett volna. Minden jól sikerült, nem volt semmi gikszer, és Ő – aki a fogadáson már nem maradt ott – úgy fogott vele kezet, hogy érezte a nagy ember elégedettségét, habár azt szavakba nem öntötte. A fogadáson is sok fontos emberrel erősítette meg a nexusát, a város kötött egy-két vitathatatlanul előnyös üzletet, amelyből az íratlan szokásjog szerint neki is csurran-cseppen majd. Szóval, hatalmas kőnek kellett volna legurulnia róla, de a mellkasa továbbra is feszített. Máshogy, személyesebben. Az oka pedig az volt, hogy észrevette, amint Ildi alig, de mégiscsak megemeli valaki felé a poharát, és aztán látta, hogy ez a valaki Sárközi Attila, aki ott állt az ajtóban. És akkor hirtelen minden összeállt. Az a rohadt, keserű igazság, aminek idáig próbált hátat fordítani. És nincs már hova hátrálni – szembe kell vele nézni.
Ildinek is feltűnt, hogy a jól sikerült nap ellenére Csaba gondterhelten hallgat a taxiban. Nem tudta mire vélni, de elhatározta, hogy semmiképpen nem kérdez rá, és amint lehet, lefekszik. Reggel minden más: józanabb, egyszerűbb, ébrednek a gyerekek, belebeszélnek a köztük lévő csendbe, amely most veszélyesen feszült köztük ott a kocsi hátsó ülésén. Egyébiránt Ildi azért nem aggódott túlságosan – a nyitott kocsiablakon beáramló hűvös, virágillatos levegőben újra látta Attilát, ahogy ott áll az ajtóban, elegáns ruhában – és nagyon szép.
Az aggodalom csak akkor kúszott igazán a gyomrába, amikor továbbra is néma csöndben léptek be a házba, és kezdték lehántani magukról az ünneplő ruhát. Gyorsan hálóingbe bújt, és azon volt, hogy látványos ásítással elköszön, de megállította Csaba hangja:
– Tudom, ki az.
– Mi az, hogy „ki az”? – fordult meg Ildi rosszul játszott meglepetéssel. Pontosan tudta, hogy vége. Lelepleződött.
– Akivel megcsalsz – préselte ki magából Szigeti, és elöntötte a megalázottság és düh hosszú ideje visszatartott érzése.
– Úristen… Sokat ittál, úgy látom.
– Ittam… de nem eleget… Szóval egy fiatal pasira vágysz.
– Ezt nem hallgatom tovább – indult el az ajtó felé Ildi. Igazából nem nagyon érdekelte, hogy Csaba összerakta az igazságot. Elhatározta, hogy tagadni fog. De az nagyon irritálta, hogy azt, amit Attila iránt érez, a férje értelmezni akarja, és belerondít a „fiatal pasi” olcsó gondolatával.
– Menj csak – mondta Szigeti. Ildit megállította a hang elszánt hidegsége. – De egy valamit tisztázzunk. Attila többet nem jöhet ide, majd keresünk másik angoltanárt. És félreértés ne essék: ha tovább folytatod, gondom lesz rá, hogy a válásnál nálam maradjanak a gyerekek. Ne legyenek illúzióid: jogász vagyok.
Ildi nagy levegőt vett, újra megfordult, és a férjére nézett. Arra gondolt, ez jellemző rá. Megcsalták, de máris azon tűnődik, hogyan kényszerítheti bele egy piszkos alkuba. Hiába, nem nagy lélek, sosem volt az. Még összeomlani sem tud. Tagadni. Tagadni.
– Te nem vagy normális – mondta tagoltan. Szigeti farkasszemet nézett vele. Aztán az asszony bement a hálóba. Szigeti Csaba aznap a nappali díványán aludt.

Attila másnap hiába próbálta Ildit elérni a szokott módokon. Az asszony letiltotta a Facebookról, a Messengerről és a gmail-ről is. A férfi gyomra összeugrott a szorongástól. Mit vétett el? Vagy mi történt? Nem merte felhívni Ildit, félt, hátha Csaba veszi fel. Nehezen teltek az órák. Végre délután kopogtak az ajtaján. Csak rá kellett néznie Ildire, és máris tudta, hogy lebuktak.
– Tudja – mondta az asszony, ahogy lehuppant a fotelbe. Az arca kialvatlan volt, és rettentő szomorú.
– Honnan?
– Fogalmam sincs. Szerintem összerakta. Persze tagadtam, de nem nagyon lehet meggyőzni. – Aztán elcsuklott a hangja. – Egy ideig nem találkozhatunk. Nem csodálkoznék, ha valahol itt állna az autójával. Megfenyegetett a gyerekekkel. Nagyon aljas tud lenni, ha akar. És most akar.
– Ne sírj – simogatta Attila dobogó szívvel az asszony haját. – Majd kitalálunk valamit.
– Ugyan mit? – nézett rá Ildi. Potyogtak a könnyei, és Gáborkát látta maga előtt.
– Még nem tudom… várunk, kicsit elaltatjuk az aggodalmát. De azért tartjuk a kapcsolatot, ugye? Mindenről letiltottál.
– Igen… mielőtt kutakodna… viszont hoztam valamit. A táskából Ildi elővett egy telefont.
– Ezen hívjál. Benne van a számom. Az új. Ezt csak Te tudod. „Love teló”- mosolyodott el bánatosan.
– Jó név – mosolygott Attila is, de legszívesebben ő is sírt volna.
– Én hívlak mindig. Amikor biztonságos. Te sose hívj. Tudom, így nehezebb Neked, de nekem is az. Istenem, annyira szeretnék örökre itt maradni…
– Hát maradj – mondta Attila minden meggyőződés nélkül. Tudta, hogy nem lehet.
– Nem lehet – visszhangozta a gondolatait az asszony. Körbepásztázta a szobát, ahol a legboldogabb volt. Érezte, hogy búcsúzik tőle, és a szeme megint megtelt könnyel. Attilát elöntötte a gyengédség.
– Most azért egy kicsit tudsz maradni, ugye? – kérdezte, és karjába vette az asszonyt. Még sosem szeretkeztek sírva. Attila sokáig nem tudott magához térni, amikor az asszony elment ez után a semmihez sem hasonlítható, megrendült szeretkezés után. Tudta, ez a délután egyike azoknak, amire mindig emlékezni fog.

Folytatjuk

1. Skandikamera:
   2021. augusztus 24. 11:55

   „A táskából Ildi elővett egy telefont.
   – Ezen hívjál. Benne van a számom. Az új.”

   Majd:

   „– Én hívlak mindig. […] Te sose hívj.”

   Most hívja Attila vagy sem?

   „Tudom, így nehezebb Neked, de nekem is az. ”

   Hát még az olvasónak!

   :-)))