Ildi is úgy lépett be a házba, hogy a valóság dimenziója alig létezett, de aztán meglátta a nappaliban ülő Csabát, és az rögtön lecsapott rá. A férfi nyilván korábban ért haza, mint szokott. Látszólag tv-t nézett, de az asszony érezte, hogy fogalma sincs, mi megy a műsorban. Őt várta, és tudja, merre járt.
– Gyerekek? – kérdezte. Csak nem beszélni, erről nem.
– Még anyámnál.
– Mért nem mentél el értük?
– Gondoltam, az anyjuk megteszi, hiszen más dolga nincsen. Vagy igen?
Ildit elöntötte az indulat. Hogy fogja kibírni ezzel a férfival? De fékezte magát.
– Az anyjuk, akinek, – ahogy mondtad – semmi dolga, éppen bevásárolt vacsorára meg hétvégére. – Ildi 10 perc alatt összeszedett a SPARban egy jókora bevásárlószatyorra való alibit. Most a földre rakta, de Csaba rá se hederített.
– Hát persze- mondta keserű nevetéssel, továbbra is a tv-t nézve.
Ildi úgy érezte, megfullad ebben a négyszemköztiségben. Elővette a slusszkulcsot.
– Na jó, megyek a gyerekekért.
Miközben – gondolkodás és gond nélkül – kitolatott, megjelent a férje is a kapuban, és odakiáltott:
– Aztán nehogy véletlenül eltévedj útközben!

Mire az anyósához ért, Ildi letörölte a könnyeit. Végigsírta az utat, és kétségbe volt esve. Úgy érezte, bármi is forog kockán, túl nagy vállalás e férfi mellett maradnia. Túl van rajta. Nem képes rá. Még abban sem volt biztos, hogy vissza tud menni ma este a házba. Aztán meglátta a gyerekeket, akik anyósa cicájával játszottak.
Andika a fűben ült, olyan egyenes háttal, ahogy csak kisgyerekek tudnak ülni. Szoknyájából előkandikáltak pipaszár lábai, a kiscica ott dorombolt az ölében. Gáborka térdelt mellette, és kicsit óvatosan cirógatta az állatot. Aztán amikor az kéjesen nyújtózott egyet, ijedten visszahúzta a kezét, szép kis arcán félelem futott át. Ildi újra sírni kezdett. Haza kell menni. Végleg haza.

Attila egy hete hiába várt arra, hogy megcsörrenjen a telefon. Nyári szünet volt, még nehezebben teltek a napok. Próbálta gyilkolni az időt, de semminek sem volt értelme. Akármerre járt, akármit csinált, csak a telefonját figyelte. Végül lenémította, hogy ne reméljen, vagyis azt remélhesse, hogy szól, ha nem hallja is. Félóránként megnézte. A következő félóráig aztán valahogy eltelt az idő. Később kényszerítette magát, hogy otthon hagyja – így ment el a szokásos vasárnapi ebédre is, és alig várta, hogy hazaérjen. Anyja hiába marasztalta.
– Olyan nyúzott vagy, alig ettél – simított végig fia homlokán.
– Majd kipihenem magam. Nyári szünet van.
– Nem mész az ikrekhez sem? – kérdezett bele az apja az asztaltól, és Attila gyomra összerándult.
– Nekik is szünet van – mondta. Ráér az apja megtudni, hogy ősztől sem megy. És hirtelen nagyon fájni kezdett neki, hogy nem látja többé a gyerekeket.
Ahogy belépett a szobájába, rögtön a telefont nézte. Volt egy üzenet.
„Te voltál és maradsz a legjobb dolog az életemben. De nem tudok élni a gyerekek nélkül. Nélküled talán megtanulok. Meg kell próbálnom. Szeretlek.”
Attila csak ült, hosszan nézett maga elé. Mintha hirtelen ólomból lettek volna a tagjai. Valahogy mégis könnyebb lett minden – eldőlt. Marad ez az ólomsúly. Nincs már mi másra várni. Nehéz álomba merült.
Kora este ébredt fel, lelkében alig viselhető szomorúsággal. Általában is így ébredt, ha nappali álomból tért vissza – nem sikerült rácsatlakoznia a valóság megszokott hullámhosszára, és a hiábavalóság érzése nagyon lassan múlott. Kibírhatatlan bánat szorongatta, hirtelen felpattant, beállt a hideg zuhany alá, aztán felhívta Kuna Imrét:
– Szervusz, Atikám – szólt bele a szokásos kedvességgel a telefonba a tanár úr. – Itt ülök a kertben, és egyedül kóstolgatom a meggybort. Kéne valaki mellém. – Attila mindig csodálta Kuna Imre hatodik érzékét.
– Akkor megyek – mondta könnybe lábadt szemmel.
Már alkonyodott, mikor odaért Kuna Imréék hobbijára. Füge szokásos lelkes üdvözlése után leült a mézédes levegőbe, az asztal mellé.
-Hogyhogy magadban, tanár úr?
– Erzsi elment a testvéréhez. Valami unokatestvér találkozó. Minden évben van, 3 nap. Én meg őrzőm a házat Fügével.
– Milyen csend van itt – sóhajtott Attila. Kuna Imre ránézett.
– Igen… egy ilyen fiatal titánnak biztos unalmas, nemigaz?
– Nem. Nagyon is jó. Ide kéne költöznöm a környékre.
– Ahhoz kicsit még bölcsülj.
Aztán sok mindenről beszélgettek. Attila hiába várta, hogy kicsit könnyebb legyen. Végül Kuna Imre megkérdezte:
– Mi van, Ati? Nagyon kedvetlen vagy.
Attila kicsit szédült a bortól, mert nem evett semmit. El akarta mondani.
– Szerelmes vagyok.
– Mázlista.
– És nem lehet. Nem lehet. Nem tud elválni.
Kuna Imre hatodik érzéke megint működésbe jött.
– Az baj. Bájos asszony, de ezt … nem biztos, hogy érdemes.
Attila a poharát forgatva bólintott.
– Amúgy se vagyok döntési helyzetben. Ő döntött helyettem.
– Tapasztalatom szerint az ilyen döntések nem mindig véglegesek. De óva intenélek attól, hogy belebonyolódj. Sejtem, hogy nehéz. De tudod, valahogy mégis irigyellek, a szerelem… áldott állapot.
– Csak éppen nem születik semmi belőle…
– Dehogynem… emlék, tapasztalat, tudás. Később, persze, sokkal később. Most a szenvedés van. De él a lelked.
– Én ehhez nem vagyok elég irodalmár – ingatta Attila a fejét.
– Hát persze… Van még bent egy üveggel ebből a borból.
Attila aznap este Kuna Imre hobbiján aludt. Reggel a verandán kávéztak, fájó fejjel. A fű harmatos volt a kertben.
– Szépek itt a reggelek – mondta Attila. Kicsit könnyebb volt.
– Igen. Túl szépek, hogy elszalasszam őket. Ősztől nyugdíjba megyek – mondta Kuna Imre.

Folytatjuk