Sok kimaradt után már vágyakoztam
az ötvenéves osztálytalálkozóra
s hogy eltelt az idő,
s közben hogy megnőtt a terebélyes tölgy,
ötven éves immár,
ágai, szám szerint negyvenhárom,
öles árnyékot vetnek a parkra,
hol gyermekek ritka viháncolása
üdíti fel az öregeket.

Sok örömmel szökken el
a délelőtt, a délután,
lehetne több is, s nagyobb ricsaj
az árnyékban a tölgy alatt,
(körötte sűrűn süt a nap),
lám, milyen telhetetlen az ember.

Játszhatnánk együtt gyerekek,
ágainkat egymásba fonva,
mintha mi lennénk odalenn,
hol játszva csorog el a nap,
labdázhatnánk, sétálhatnánk,
kik egykor voltunk, vidám iskolások,
kék egyenruhába bújva mind,
megszámozott karszalagokkal,
ha nem lennének letört ágaink,
s nem lennénk ilyen öregek,
belenyomódva ötven kicsengetésbe,
mint párnába a fej
s megkopva, mint a fotelban az ülés nyoma.

2021. augusztus 19.