Ül a padon az írónő,
háttal az Aranybikának.
Debrecenben fáraónő.
Itt nincs nagyobbja a mának.

Nézem: múlt korok ajtaja:
mennyi betű, mennyi papír!
Nem érdekel, hogy ki maga,
az érdekel csak, hogyan ír.

Kíméletlen nő lehetett,
egy csapással kettévágott:
porban hevert becses neved,
és tollad is vérben ázott.

Nők, férfiak jönnek-mennek,
s talán csak én veszem észre
apró szobrát Debrecennek.
Azt kérdezi tőlem, élsz-e?

Úgy érti, hogy a papíron.
Megvagyok, mondom szerényen:
mint a nap az alkonypíron,
mint bozót az erdőszélen…

2021. 08. 14.