Az idő – ahogy a mondás is tartja – begyógyítja a sebeket. Vagy legalább is megszokjuk, hogy fáj. Néha, ha valamihez hozzáérünk vele vagy valami hozzáér, még felszisszenünk, de a sajgást megszokjuk.
Valahogy így telt el a július, és Attila egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy nem gondol Ildire, vagy ha igen, már távolinak érzi mindazt, ami történt velük és köztük. A személyes veszteség mellett lassan az érvényesülését illető is felmerült a gondolatataiban: nem sok keresnivalója van ebben a városban, ahol Szigeti az alpolgármester. Az, hogy Kuna Imre nyugdíjba megy, csak tovább erősítette azt a körvonalazódó szándékát, hogy abbahagyja a tanítást, és elmegy a városból. Egyelőre azonban fogalma sem volt, mit csináljon helyette. Csak azt tudta, hogy a fővárosba megy, ha megy. De hová, milyen állásba, hol fog lakni? Ezek a kérdések megválaszolatlanok voltak. Elhatározta, hogy egy időre elutazik. Pestre indult, egy barátjához. A vonat pedig késett.
Sokan voltak a peronon – akik mentek, és akik vártak. Attila – mint mostanában oly gyakran – a gondolataiba merült. Bár a sebe már nem sajgott annyira, még nem érdekelték az emberek. Hogy két kisgyerek az ő irányába iramodott, ennek sem tulajdonított különösebb jelentőséget. A gyerekek futnak – ide-oda. Aztán erős dobbanással a gyomrában megismerte Gáborka félénk kis mosolyát, ahogy igyekezett Andikával tartani a tempót. Nem volt már hova hátrálnia. Ott voltak, kigyúlt arccal, őszinte örömmel.
– Szia, szia! – kiabálta Andi.
Sokat nőtt, mióta Attila nem látta. Gáborka viszont még mindig nagyon-nagyon kisfiú volt. Attila nézte a két kicsit, akik lihegtek, és tanácstalanok voltak, mi legyen most. Megsimogatta Andika fejét.
– De megnőttél. Utaztok valahova?
– Train!- vágta ki Andika boldogan. – Train! Vonat. Igaz?
– Igaz. – Attila már látta, hogy bizonytalan léptekkel, pipacspiros arccal közeleg Ildi.
Lefogyott, túlságosan is. Arcát lehajtotta, de Attila anélkül is tudta, hogy nyúzott. Újra felzúgott benne a gyengédség, a seb vérezni kezdett.
– Mondtam, hogy ne rohangáljatok a peronon – mondta Ildi, és nem nézett fel. Lehajolt, feljebb húzta Gáborka lecsúszó kisnadrágját.
– De anya, csak el akartam mondani, hogy hogy van a vonat – nyafogott Andika.
– Jól van, ha elmondtad, akkor mehetünk is. Mindjárt itt van apa és a nagypapa.
Attila megkönnyebbült, hogy nem utaznak ők is, csak várnak. Feltűnt a vonat. Ildi megfogta a gyerekek kezét, és indult.
– Anyuci, nem köszönsz Attilának? – kérdezte Gáborka.
Ildi felnézett. Elgyötört arcáról leolvadt a ráerőltetett keménység, látszott, mennyire boldogtalan, és mennyire szereti a férfit.
– Köszönök. Persze.
A vonat befutott. Ildi képtelen volt megmozdulni. Attila segített a tehetetlenül álló asszonynak.
– Megyek. Sziasztok, jó volt látni benneteket. – És miközben elhaladt az asszony mellett, odasúgta: – Szia, édesem.
Ahogy felszállt, igyekezett ablak melletti helyet találni, hogy még kinézhessen az asszonyra és a gyerekekre. De nem sikerült. Ez nagyon bántotta. Csak nehezen nyugodott meg. Már Pest határában jártak, amikor olyan gyakorlatias gondolat is az eszébe jutott, hogy hol lehetett Szigeti együtt Ildi apjával, főleg vonaton – két ilyen „arisztokrata”. Aztán az is felmerült benne, vajon látták-e őket együtt a peronon. Félteni kezdte az asszonyt, miközben rettenetesen vágyott rá, hogy védje, ölelje. És most döbbent arra is rá, mennyire szereti ezeket a gyerekeket. Mire megérkezett, teljesen elfáradt ebben az érzelmi zűrzavarban. Ahogy szállt le a vonatról, úgy érezte, itt kell maradnia, amíg ezt szétválogatja magában. De két nap után nem bírt egyhelyben lenni, fárasztotta a másokkal való együttlét, ahol állandóan koncentrálnia kellett arra, hogy beszélgessen, figyeljen. Megkönnyebbülve tért vissza a lakásába, bár nehezen alakuló egyensúlya odavolt. Napokig ki se mozdult, sósmogyorón és sörön élt, meg sorozatokon. A szobát besötétítette. Gyakran el-elaludt. Egy délután is ilyen szendergésből ébresztette fel a csengetés.
Nem várt senkit. És nem is akart látni senkit. De a csengetés annyira kitartó volt, hogy összeszedte magát, és kinyitotta az ajtót. Egy teljesen ismeretlen, jólszituált férfi állt az ajtóban.
– Miben segíthetek? – kérdezte Attila kicsit türelmetlenül. Nyilván, az illető eltéveszthette az ajtót.
– Váradi Péter vagyok, Ildikó édesapja – mondta a férfi.
Attila annyira meglepődött, hogy elfelejtett bármit is mondani. Aztán ránézett a férfire, kereste benne az asszony vonásait.
– Beengedne? Nem tart sokáig.
Attila kitárta az ajtót, betessékelte az elsötétített szobába. Megcsapta az elhasznált levegő, de nem nyitott ablakot, és a redőnyt sem húzta fel. Nem érzett késztetést, hogy készséges legyen.
– Foglaljon helyet – mondta nagy nehezen. Ő maga az ágyra ült, és kérdőn nézett Váradira.
– Nem szívesen zavarom, képzelheti – kezdte az. – Láthatóan így is volt. Idegen volt neki a feladat, és idegen volt ez a garzonvilág. Nyilván nyomós oka volt annak, hogy mégis idejött.
– Hallgatom – mondta Attila.
– Tudja, mi Irénnel, a nejemmel nem nagyon örültünk annak, hogy Ildi Szigetihez ment férjhez. Köztünk szólva nem egy nagy volumen. De ez most mindegy. Azért elég jól működő házasság lett a végén, és Csaba is… elég sokra vitte. Az unokák meg tényleg… ennivalók.
– Igen, nagyon – bólintott Attila azzal a felismert fájdalommal, hogy neki nem szabadna szeretnie őket.
– De hát ez most nem is… érdekes. Mi mindig Ildi mellett álltunk, és állunk. Látom, mennyire szenved. És a nejem is, ami most külön nem tesz jót neki…
– Most?
– Műtét előtt áll. A doktor a vőm jó ismerőse. Épp a klinikáról jöttünk a minap, amikor találkoztak az állomáson.
– Véletlen volt. Odaszaladtak a gyerekek.
– Igen. Ildi rögtön elmondta Csabának. De mondtam már, nem egy nagy volumen. Ordítozott a kocsiban, a gyerekek sírtak. Nagyon… kellemetlen volt. Pedig már kezdtek kicsit közelebb kerülni egymáshoz. Most megint teljesen bevadult. És Ildi is visszaesett.
– Ezt hogy érti?
– Oda a nyugalma. Mondjuk az sem volt vidámság, de az is megjön majd idővel. De úgy látszik, még nagyon felborítja az egyensúlyát, ha találkozik Önnel. Márpedig ez egy ilyen kisvárosban kikerülhetetlen. Szóval…
– Igen?
– Nos… arra gondoltam, talán mindkettőjüknek jobb lenne, ha egy darabig máshol élnének. Nem ismerem az életkörülményeit, de feltételezem, ezt Ön jobban meg tudja tenni.
– És? – Attilára ólmos fáradtság zuhant, sem ereje, sem kedve nem volt olyasmikkel megakasztani ezt a férfit, minthogy mit gondol, mit képzel, csak nem rendelkezni akar az életével, meg diktálni, beleszólni stb. Minek, minek…?
– Nézze, tudom, hogy ehhez nincs jogom – mégis lenne egy ajánlatom. Ebben a városban maga legfeljebb egy olyan angoltanár lehet, aki nyugdíjba vonulásáig soha nem kap elismerést, és jó, ha ezzel megússza. Bárkinek a munkájában lehet hibát találni. És amúgy is az a nevetséges fizetés… Vannak kapcsolataim a … Minisztériumban. Bármikor el tudom helyezni angol levelezőként, négyszeres fizetésért. Gondolja át.
– Jó – mondta Attila. Egyetlen vágya az volt, hogy a férfi menjen el, ő pedig elnyúlhasson a sötétben.
Úgy tűnik, Váradinak is az volt a vágya, hogy mielőbb végezzen ezzel a misszióval. Nem mondta Attilának, de valójában csakis a feleségével való telefonbeszélgetés tudta erre rávenni. Amikor beszámolt arról, milyen cirkuszt rendezett Csaba a kocsiban, és a kicsik mennyire sírtak, Irén híres egyensúlya felborult. Márpedig a műtét előtt ez a legkevésbé sem hiányzott. Megígértette a férjével, hogy csinál valamit. Váradinak pedig ez jutott az eszébe. Felállt. Érzékelte, hogy Attilából nem húz ki többet.
– Itthagyom a névjegyem. Ezen elér, ha döntött.
Attila az asztal felé nézett. Látta, hogy Váradi szedelőzködik, de nem állt fel, amikor az elindult kifelé. Az ajtó nyitva volt. Aztán hirtelen megkérdezte:
– Honnan tudja a címemet?
– Nem Ilditől, ha erre gondol. És nagyon kérem, erről a mai beszélgetésről ne szóljon neki. Egyáltalán… hagyja békén.
Attila fásultságán először tört át az indulat.
– Azt majd én eldöntöm.
Váradi vett egy mély levegőt, és Attila felé fordult.
– Azt javaslom, döntsön jól. A maga érdekében.
Aztán mielőtt Attila bármit is tudott volna felelni, kisietett a lakásból. Igazság szerint Attila nem is szándékozott válaszolni. Mert bármilyen abszurdnak is tetszett Váradi ajánlata, tudta: előbb-utóbb tényleg fel kell húznia a redőnyt, fel kell öltöznie, a tévésorozata is véget ér, és döntenie kell. Méghozzá: a maga érdekében.

Ez a tehetetlen vergődés a lakásban körülbelül egy hétig tartott. Aztán el kellett mennie a családi ebédre, és az egy kicsit felrázta. Másnap időben felkelt, és kinyitotta az ablakot. Bántotta a fény. Váradi névjegyét berakta a tárcájába. Hosszasan mosta a fogát – majd beállt a zuhany alá. Érezte, hogy elgyengültek az izmai. Elment szaladni. Aztán vett egy újabb zuhanyt, és bebiciklizett a városba. Ténfergett céltalanul a hűvös plázában. Megnyugtatta ez a sodró hétköznapiság. Sült csirkét evett a KFC-ben, és nézte az embereket. Később felhívta Endrét, és délután átment hozzá. Kiültek az erkélyre. Endre kisfia bent legózott a szobában, és néha rikkantott egyet elégedetten. Attilának mindannyiszor eszébe jutott Gáborka, és belesajdult a szíve.
– Szarul nézel ki – szögezte le Endre.
– Kösz – mosolyodott el fanyarul Attila. – Szarul is vagyok.
– Oka? Az ismerten kívül…
Endre volt az egyetlen, akit Attila beavatott az Ildivel való viszonyába, de azt még nem mondta el neki, hogy az állomáson találkozott az asszonnyal, és hogy Váradi beállított hozzá. Miután elmesélte, Endre hosszan hallgatott.
– Ezeknek az úrifiúknak van bőr a képén – mondta aztán. – Beállítok ismeretlenül, előveszem a kapcsolataimat és a pénztárcámat, és megoldom. Fel sem merül benne, hogy te rendelkezel az életeddel, és esetleg nemet mondasz… Komolyan mondom, nem értem ezeket az embereket…Remélem, helyre raktad.
– Éppen nem voltam olyan passzban. És őszintén szólva, egy ideje már gondolkodom azon, hogy lelépek innen.
Endre felkapta a fejét.
– Hogy érted azt, hogy innen?
– A városból. Szigeti úgyis kicsinálna. És amúgy is elegem van a tanításból, meg a pénztelenségből.
– Nem látom be, mért kéne elköltöznöd. Az iskolát értem. De jó szakod van, tudsz vele máshol is boldogulni. Beszállhatnál a nyelviskolámba, elég jól megy most, vállalok cégeknek is tanfolyamokat, és nagyon jól fizetnek… Gondold meg, ne adj fel mindent.
– Mindent… – lamentált a szón Attila. – Nekem nem kell „minden”-t feladnom, mert nincs semmim. Vagyis…-nyilván itt vagy Te, a család, de azok akkor is megmaradnak, ha elmegyek Pestre.
– Sokan így gondolják. De aztán ott még magányosabban érzik magukat.
– Most nem társat akarok, az… mindegy. Valami komolyabb pénzt, befolyást – hiszen tudod, mondtam.
– Igen…de azt hittem, már kiheverted ezt a hülyeséget.
– Nem hülyeség. Láttam, hogyan nyílnak meg az ajtók, ha valaki vagy.
– Kérdés, érdemes-e azokon az ajtókon belépni.
– Hát többet kínálnak, mint a garzonom. Vagy akár egy nyelvtanfolyam. Legalább szeretném kipróbálni, hogy aztán idejöjjek, s azt mondhassam: neked volt igazad, és elviseljem a diadalmas vigyorodat.
Endre elvigyorodott – de inkább bizonytalanul, mint diadalmasan.
– Te tudod… én bármikor szívesen beveszlek a bizniszbe.
Attila nem tehetett róla, de úgy érezte, a „biznisz” szó nem illik egy ilyen bölcsészlúzer szájába. Arra gondolt, ha majd helyzetbe kerül, megtámogatja a vállalkozását, amire annyira büszke, és amivel a kis halak között is a legkisebbek között van.
Búcsúzáskor Endre még Attila lelkére kötötte az ajtóban:
– Ha úgy döntesz, hogy elmész, egy brutális búcsúbulit csapunk, ok?
Attila meggyőződés nélkül bólintott.

Folytatjuk