Még egy hétig gondolkozott, aztán sms-t írt Váradinak. Felhívni képtelen volt. 3 nap múlva telefonáltak a Minisztériumból, és elhívták elbeszélgetésre. Az érett augusztusi hőségből kicsit megilletődve lépett be a légkondicionált üvegpalotába, ahol már a recepcióig is csak elektromos kártyával lehetett eljutni. Jól működött a rendszer, tudtak róla, és elmagyarázták, hogy a 3. emeleten melyik irodába menjen.
Idegenül érezte magát ebben az eleganciában, az itt dolgozó emberekről eleve valamilyen kiváltságosságot feltételezett, amivel ő nem rendelkezik. Azt képzelte, ez feltétlenül látszik is rajta, és nagyon remélte, hogy nem jön szembe senki, aki esetleg rákérdezne, mit keres itt. Nem is jött, és az irodát gond nélkül megtalálta.
A megbeszélés nem tartott tovább 10 percnél. Tulajdonképpen eldöntött ügy volt már, hogy felveszik szeptembertől angol levelezőnek, a szenvtelen arcú hölgy csupán adatokat egyeztetett, és a beléptetéshez szükséges protokollt magyarázta el. Csak a végén volt egy személyes megjegyzése:
– Adja át Péternek az üdvözletemet, ha találkoznak.
Attila bólintott, és lázasan járt az agya, ki az a Péter. Csak az utcán jött rá, hogy a nő Váradiról beszélt.

A család a vártnál nyugodtabban fogadta a hírt, hogy Attila felköltözik Pestre. Csak Mészáros Julinna sírdogált egy kicsit a konyhában. Amikor Attila benézett, az asszony gyorsan megtörölte a szemét.
– Anya – karolta át a fia. – Nem a világ végére megyek. És ha végre rászánnád magad arra, hogy megtanulsz egy kicsit netezni, akkor mindennap láthatjuk is egymást, ha éppen ahhoz van kedvünk.
– Tudom, kisfiam – mondta az anyja, és kifújta az orrát. – De féltelek abban nagy városban. Nincs ott senkid.
– Majd lesz – mondta Attila minden meggyőződés nélkül. Erre igyekezett nem gondolni.
Apja az anyjával ellentétben egy csöppet sem aggódott. A tény, hogy a fia „észre tért”, és végre pénzt fog keresni, megnyugtatta. Felajánlotta, hogy ha Attila megtalálja a megfelelő albérletet, felköltözteti. A két testvér bágyadtabban örült, – talán kicsit irigyelték Attilát -, rendezett családi életük és megteremtett egzisztenciájuk értéke mintha devalválódott volna valamennyire öccsük pesti állásának fényében. És mivel jó testvérek voltak, elszomorította őket, hogy Attila elmegy.
– Még a végén nagy ember leszel – mondta kis félmosollyal Laci.
– Ugyan, ez csak egy jelentéktelen minisztériumi állás.
– Úgy kezdik a nagyok is.
– Bizony ám! – kontrázott rá az apja büszke nevetéssel. Attila most ébredt rá igazán, mennyire nem értette őt sosem ez az ember, aki a maga módján mindig jót akart neki. De csakis a maga módján. És ez most olyasmi volt, olyan „a maga módján” … Ettől a gondolattól hirtelen nagyon lehangolódott.
– Ne toljuk túl, lehet, hogy nem is válik be, aztán egy hónap múlva itthon leszek újra – mondta, bár maga sem hitte.
Aztán kiment az udvarra, amely Mészáros Julianna keze nyomát viselte a színes virágokkal és a hátul lévő kis konyhakerttel, ahonnan ilyenkor nyáron paradicsomot és paprikát szedett és csomagolt neki. A szilvafa kéken hajladozott az érett gyümölcsök alatt, és anyja már készült a szilvalekvár befőzésére, amiből szintén jutott neki bőven. Elborult. A fakó, parlagfüvet hozó, fülledt fényben Attilának elszorult a szíve.

Szeptemberig már nem nagyon volt ideje másra, mint intézni az intéznivalókat – mindössze két hét alatt kellett felszámolnia az itteni életét, s valami hátteret teremtenie az új, fővárosihoz. Albérletet viszonylag könnyen talált, annál is inkább, mert a pénz nem volt akadály- a Minisztérium 80 százalék albérleti hozzájárulást biztosított. Apja betartotta az ígéretet, és egy fuvarral felköltöztette a fiát, akinek nem nagyon volt bútora, és nem is vitt mást az ágyán kívül- nagyjából be volt rendezve a másfélszobás pesti panel, amit végül kivett.
Az iskolában kissé nehezményezték, hogy későn szólt, de azért mindketten tudták, ő és Dezső is, hogy az ilyesmit mindig megoldják valahogy. Dezső panaszkodott egy sort arra, hogy ráadásul Kuna Imre is cserben hagyta. Attila arra gondolt, itt az idő, most megmondhatja: nem, te hagytad őt cserben- de végül nem tette. Már nem volt jelentősége. Kuna Imre élvezi a hűvös, harmatos reggeleket a verandáján.
Hozzá is elment elbúcsúzni.
– Ime, az ifjú arszlán, aki megy meghódítani a világot – viccelődött a tanár úr, de később azért hozzátette: – Hiányozni fogsz, Atikám. És még annyi könyvet meg akartam beszélni veled.
– Annak nem lesz akadálya – mondta gyorsan Attila. – És ha tudok, jövök szurkolónak is.
– Arra már nem lesz szükség – felelte Kuna Imre. – Lemondtam az edzőségről is. Ha az ember nyugdíjba megy, ne végezzen fél munkát.
Attila tudta, mennyire szeretett edzősködni a tanár úr. De azt is látta, hogy a nyári napok a hobbi bukolikus békéjében elhamvasztottak benne minden indulatot. Majdhogy nem irigyelte azért a sztoikus nyugalomért, amellyel elengedte két nagy szerelmét: a tanítást és a futballt. Bőven van még mit tanulnia tőle. És azzal biztatta magát, hogy fog is, hiszen van telefon, internet.
– Így van – bólintott a tanár úr, amikor ez szóba került. – Én nem vagyok nagy netező, de a kedvedért mozgósítom a maradék digitális kompetenciámat.
– És mit fogsz itt csinálni, tanár úr, ha jönnek az őszi esők?
– Erzsi megkapta a 40 éves jubileumi pénzét, azon bevezettetjük ide a fűtést, és nézem az ablakból, hogyan ázik a kert. Megvan annak is a szépsége. És tervezem, hogy írok valamit. Végre van rá időm.
– Mégis mit?
– Több ötletem is van, de erről most inkább ne beszéljünk.
Így hát Attila nem erőltette. Jó volt látnia, hogy Kuna Imre nyugodt, de nem céltalan életre rendezkedett be. Mielőtt elment volna, kért egy könyvet tőle, és megígérte, hogy ha legközelebb hazajön, hozza, és megbeszélik.

Már csak egy hete volt a Pestre költözésig. A régi albérletét felszámolta, ideiglenesen visszament a szüleihez. Mészáros Julianna a kedvenc ételeivel kényeztette. Délutánonként Attila a Skype használatára tanította az asszonyt. Este az apjával kiültek a terasz lépcsőjére, és sört ittak, amíg be nem zavarták őket a szúnyogok, vagy Attila el nem kezdett prüszkölni. Nagyokat aludt. Aztán az indulás előtt 3 nappal nyugtalanság fogta el, mint aki valami fontos dolgot még nem intézett el. Csak ténfergett ide-oda, vadul biciklizett, és maga sem tudta, hogyan tévedt Szigetiék környékére. Nem mert elkerekezni a ház előtt, de messziről látta a körvonalait, és a heves szívdobogásból megértette, mi az, ami nélkül nem tud elmenni: látnia kell az asszonyt, és el kell búcsúznia tőle. De hogyan? A „love-telo” ott volt ugyan a táskájában, de hetek óta nem szólalt meg. Egy ideje nem is töltötte fel – először azért, mert nem akart szembesülni nap mint nap a csalódással, hogy „semmi sem történik „, aztán azért, mert elfogadta, hogy semmi sem történik, és aztán az elköltözése előtti héten azért, mert azt gondolta, hogy jobb is, ha nem történik semmi. De a hirtelen rátörő szívfájdalommal nem tudott megbirkózni. Elővette hát a telefont, és feltöltötte. Titokban azt remélte, hogy talán Ildi üzent, hiszen nyilván tudja, hogy elmegy. De a telefon nem jelzett se hívást, se üzenetet. Attila elbizonytalanodott. Talán már túlvan rajta… talán már nem is tudná elérni, mert nem is használja ezt a telefont. Amikor ilyesmikre gondolt, haragot érzett, és nem is értette, hogy gondolta, hogy megkeresi. Rég volt… Máskor látta az asszony megkínzott, szerelmes arcát, ahogy felnézett rá az állomás peronján, és hallgatását is máshogy értelmezte: szükséges és alig elviselhető áldozatként a gyerekekért. Ilyenkor majdnem felhívta, de megint eszébe jutott, hogy talán ki se fog csengeni, és gyáva volt ennek a csalódásnak a felvállalásához.
Így telt el a péntek – vasárnap indult Pestre. Péntek estére Endre megszervezte a beígért „brutális buli”t egy közös ismerősük kertjében, és Attila bátorra itta magát. Az alkohol gátlásokat felszabadító mámorában elővette a telefont, és feltárcsázta Ildit. Még így, hogy kimosta belőle a szesz a görcsöket, is feszült volt, vajon kicseng -e a telefon. Kicsengett, és Ildi kinyomta. Ez nagyon fájt. Attila tovább ivott, és Mészáros Julianna, aki nem tudott elaludni addig, amig a fia haza nem ért, hallotta, hogy hány a fürdőszobában.

Váradi nem mondta el a lányának, hogy Attila Pestre költözik. Az állomási találkozást követően nehezen állt helyre a viszonylagos béke Szigetiéknél, és rettentő törékeny volt. Két megsebzett ember próbált őrködni rajta, akik percenként vesztették el ehhez az erejüket, és percenként próbálták összeszedni magukat. Csaba hinni akart abban, hogy Ildi visszatalál hozzá, de semmi sem táplálta ezt a reményét. Nagylelkű akart lenni, és gyanakodott mindenre, nem csupán arra, amit Ildi tett vagy nem tett, hanem arra is, amit gondolt, vagy nem gondolt. Gyűlölte és megalázta, hogy pitiáner és állandóan résen van, és rettentően fárasztotta is. De képtelen volt elengedni ezt az állandó, feszült készenlétet, egész egyszerűen azért, mert egyvalamiben viszont sosem kételkedett. Tudta, érezte, hogy az asszony nem szereti.
Ildi kezdetben úgy érezte, megbolondul az állandó odafigyelésben, hogy mit mond, hogyan reagál. Bár értette Csaba indítékait, amikor az hamis könnyedséggel a napi programjáról kérdezte, és beszélgetést kezdeményezett este a tévé előtt, ritkán sajnálta a férfit, sokkal inkább idegesítette. Az összes erejét elvette, hogy megküzdjön Attila hiányával és a rázuhanó bánattal. A legtöbb, amit tenni tudott, hogy otthon maradt, de hogy beengedje dermedt fájdalmába a férjét, az teljesen lehetetlen volt. Csak a két kicsi közelsége tette könnyebbé ezt a gyászállapotot, akik nemcsak gyermeki ártatlanságukkal hatottak gyógyítón a szenvedésére, de azzal is, hogy nem tudtak semmit, és ők is szerették azt azt embert, akit Ildinek nem volt szabad. Rászokott arra, hogy esténként bement a gyerekek szobájába, valamelyik mellé bebújva olvasta a mesét, és aztán ott is aludt. Ha Gáborka mellett nyomta el az álom, az mindig elkezdte morzsolni a fülét. Ilyenkor Ildi felébredt, és eleredt a könnye. Csaba a hálószobában egyedül maradt, és reggel Ildi rosszul megjátszott ásítással konstatálta, hogy már megint elaludt mesélés közben. Volt egy-két siralmas szeretkezés – nagyon egyikőjük sem erőltette. Csaba jobb híján próbált bízni az időben, Ildi pedig haragudott rá, hogy telik, s egyszer elviszi majd ezt az édességet végleg, aminek az emléke még mindig képes volt ebben a nyomorult helyzetben is boldoggá tenni egykét percre.
Azt, hogy Attila elköltözik, véletlenül tudta meg a fodrászánál. A fodrász egyik vendége mesélte, aki arra panaszkodott, hogy a lányának elmegy a magyar és angoltanára is, pedig mind a kettőt szerették. Ildi úgy érezte, hogy megnyílik a föld alatta, és fogalma sem volt, merre sétál, miután kijött a fodrászatból. Lassan ocsúdott fel, s mire hazaért, kissé megnyugodott. Mindegy, hol van, hiszen nem láthatja igy sem. Vagyis: igy is mindig látni fogja.
A ” love teló”t mindennap feltöltötte. Tudta, hogy nem fogja keresni Attilát, és az sem őt, de mégis úgy érezte, ha ezt nem teszi, végleg elengedi azt, ami köztük volt És azt nem, azt nem volt képes, és nem is akarta. Itt akarta tartani az emlékét, hogy tudja: nemcsak ez az élet van, ez a kötelességteljesítő kopárság. Bármilyen furcsa, az életet Csabával csak Attila emlékével volt képes elviselni. A telefont a kamrában tartotta- egy régi táskájának a belső zsebébe tette, és rezgőre állította, biztos, ami biztos. Mindennap többször megnézte. Alig fájt, hogy sosem volt rajta semmi mozgás, de azért fájt. Óránként talált okot arra, hogy bemenjen a spájzba. Nem volt nehéz. Ott voltak az üdítők, ásványvizek. Amikor meghallotta nagyon tompán, de teljes bizonyossággal, hogy valami ütemesen, alig kivehetően búg a spájzban, a konyhában vacsoráztak. Szerencsére Csaba éppen Andikának magyarázott, aki kanállal és magában akarta enni a mogyorókrémet, és nem vett semmit észre. Ildi bement úgymond narancsléért a kamrába. Csak annyi ideje volt, hogy kinyomja a telefont, aztán már ment is ki. Egy falat sem ment le ezután a torkán.
– Fáj a gyomrom – magyarázta Csaba feszült érdeklődésére. A gyerekek mindenféléről beszéltek, összekaptak valamin, de alig hallotta. Mire mindenki elaludt, és elcsendesedett a ház, teljesen kimerült a visszafojtott várakozásban, hogy megnézhesse, valóban Attila kereste-e. Kivételesen nem aludt el a gyerekeknél. Amikor hallotta, hogy a férje egyenletesen szuszog, kiment a spájzba. Ha Csaba véletlenül felébredne, hát ásványvízért ment. Meleg augusztusi éjszaka volt. A telefon Attila számát mutatta. Nagyot dobbant a szíve. Tudta, hogy nincs értelme, de elküdött neki egy kérdőjelet. Egész éjjel le sem hunyta a szemét.

Attila is rosszul aludt, és nagyon másnaposan ébredt, rettentő fejfájással és szomorúsággal. A reggel fakó fényében érthetetlen ballépésnek látszott, hogy felhívta az asszonyt. Ahogy felidézte, különösen fájdalmas és megalázó volt arra gondolnia, hogy ennyi idő után Ildi egyszerűen kinyomta. Haragudott magára is, meg rá is. Addig ette magát, hogy egyszer csak felugrott azzal az elhatározással, hogy most aztán végképp kikapcsolja azt az átkozott telefont. Aztán meglátta a kérdőjelet, és azt is, hogy éjjel 3-kor küldték. Ez a kérdőjel visszaidézte mindazt, amit annyira szeretett az asszonyban- félénkségét és tétovaságát, amely nem tudott ellenállni ennek a szerelemnek. Felkelt, kiült a verandára a kávéjával. Anyja reggelit készített, és nem hozta szóba az estét. Rádiót hallgatott, és Attilát szíven találta a dal, amit éppen játszottak. Talán jobban tenné, ha nem bolygatná meg Ildi lelkét…ha nem írna semmit, hiszen valahogy majd kibírja ő is, az asszony is. De egy egész hosszú élet van még a ” kibírásra”, ez a mai nap még hadd legyen az övék. Elővette a telefont, és sms-t írt. ” Szeretnélek látni, mielőtt elmegyek. Még ma. Lehetséges?”
Felkészült rá, hogy jó ideig fog idegesen gyötrődni a válaszra várva, de szinte azonnal jelzett a telefonja. ” Igen. Hol és mikor?” Ez a feltételhez nem kötött kérdés meglepte és megindította a férfit. Nyilván az asszony az, akinek nehezebb elszabadulni, kitalálni valamit, esetleges családi programot módosítani, különösen, hogy szombat volt. Ez az elszántság ugyanakkor kicsit meg is ijesztette, nem akarta, hogy Ildi bajba kerüljön. ” Mikor és hol jó Neked?” – kérdezett vissza. Megint nem kellett sokat várnia a válaszra. ” Este 6 körül szoktam futni. Várjál a másik utcában a játszótérnél. Ha lehet, kocsival gyere.” Ezután Attila két dolgot intézett el: elkérte apja kocsiját estére, és egy közeli motelben szobát foglalt. Küldött vissza egy ok-t, és várni kezdte a 6 órát.
A nap éppen lemenőben volt, amikor elindult. Már kitisztult a feje, csak a gyomra rángott idegesen. Ahogy leparkolt, szinte rögtön megjelent Ildi. Még sosem látta így – futófelszerésben. Nézte, ahogy lófarokba kötött hajjal, fülhallgatóval fut felé- nagyon lányosnak és nagyon magányosnak tetszett. Nem szúrta ki rögtön az autót- talán egyszer vagy kétszer ment azzal annak idején Attila angolórára-, úgyhogy a férfi fénykürtözött neki. Erre Ildi kicsit felemelte a kezét, mintha integetne, és Attila szíve elfacsarodott. Kinyitotta az ajtót, Ildi villámgyorsan beszállt.
– Nagyon sportos vagy- mondta. Ildi kicsit lihegett, arca kipirult.
– Nemrégen kezdtem- mondta, és mindketten tudták, hogy mióta. Aztán Ildi körbenézett, és azt mondta:
– Menjünk arrébb, van nem messze egy park. Ez…túl közel van.
Attila képtelen volt elmondani, hogy kivett egy szobát.
– Meddig maradhatsz?
– Elvileg egy óra a futás. De találkozhatok közben ismerőssel. Meglátjuk. Menjünk, jó?
A parkhoz érve már erősen alkonyodott, de még nem égtek a lámpák. Attila leállította a motort. Érezte, hogy Ildi lélegzete egyenletessé vált. Csak egy rövid póló volt rajta, és már hűvösödtek az esték.
– Meg ne fázz! – mondta, és a pulóverjét ráterítette. A keze ott maradt a vállán. Hallgattak.
– Ugye tudod, hogy elmegyek? – kérdezte aztán Attila.
– Tudom- bólintott az asszony. Ahogy megérezte Attila érintését, hirtelen, hosszú, gyötrelmes hetek után először nyugodt volt és boldog. Nem akart a holnapra gondolni.
– Maradnék, ha lenne értelme- mondta aztán Attila.
– Persze- visszhangozta az asszony. Közben kigyúltak a lámpák, megvilágították Attila arcát. Az asszony nézte, aztán végigsimított a szemén.
– Látom, begyulladtak a szemeid az allergiától.
A férfi elkapta a kezét, és belecsókolt. Ildinek felgyorsult a lélegzete. Attila fölé hajolt.
– Herpesz van a számon- suttogta Ildi, és elsírta magát- Mindenféle baj elővesz, mióta…- hadarta-, begyulladt a fogam, beállt a derekam, kiütéseim voltak, most meg…Pedig úgy szeretnélek megcsókolni.
– Hagyd ezt, kicsim- suttogta Attila-, kit érdekel? – És gyengéden, szexus nélkül megcsókolta az asszonyt. – Én is nyomorultul vagyok.
Hosszan csókolták egymást, és Attila már tudta, hogy nem mennek a motelbe. De nem számított. Olyan sok mindent el akart mondani, és most azt érezte, hogy az sem számít. Ildi a vállára hajtotta a fejét. Nézték a lassan kigyúló fényekben megvilágított parkot. Egy kisfiú biciklizett az anyja mellett, aki egy fehér kiskutyát sétáltatott.
– Talán kellene egy kutya- mondta Ildi, és Attila megsímogatta a haját. Aztán így szólt az asszony:
– Mondd, hogyan lehet az ember egyszerre ennyire szomorú és boldog?
Attila nem válaszolt. Mit is mondhatott volna, hiszen maga sem tudta a választ. Csak azt tudta, hogy ez az este és ez a félhomályos kocsi, amiben szinte felszívódtak ennek a női testnek a szeretett vonalai, azok között dolgok között van, amiért érdemes volt megszületni. Először meglepte az asszony nyugodt viselkedése, aztán ráragadt ez a szerelmes szótlanság, amely elengedte a reményt. Érezte, hogy az asszony feje elnehezedik- Ildi, a boldogtalanságtól holtfáradt Ildi -békét lelve Attila mellett- elszenderedett. A férfi hagyta, s ahogy levegőt vett óvatosan, mellkasa megemelte az asszony fejét. Ildi kezéből kiesett a fülhallgató, felriadt.
– Istenem…én..olyan fáradt vagyok…- suttogta,
– Tudom- felelte Attila elszoruló szívvel, és hogy elterelje a figyelmét, megkérdezte a fülhallgatót felvéve:
– Miket hallgatsz?
– Szerelmes számokat, szomorúkat, szépeket. magyarokat, hogy értsem a szöveget- mondta Ildi, és mosolygott.
– Belehallgassunk? – kérdezte Attila.
– Nem- válaszolta Ildi egy kis habozás után. – Az túl sok lenne. Nem hiszem, hogy ennél többet bírok. És…lassan menni kell.
A játszótér előtt Attila leállította újra a kocsit.
– Én…- kezdte, de Ildi félbeszakította.
– Ne mondj semmit! Nem volt szerencsénk, vagy talán nagyon is az volt.
– Irhatok? – akarta Attila kérdezni, de aztán nem tette.
Ildi már kiszállt. Behajolt az ablakon, végigsimított Attila arcán.
– Igen, azt hiszem, nagyon is szerencsénk volt. Vigyázz magadra, drágám.
Azzal gyors léptekkel elindult, átvágott a játszótéren, és még látta Attila, hogy futni kezdett.

Folytatjuk