Már vesszők sem választják el napjainkat,
összefüggő baltacsattogások csonkítják
torzzá a szavakat.
Tapintható dolgok neve pörög le,
mint kés nyomán a halpikkelyek,
s marad az érdes bőr kifeszített gondolatjele
a szürke hézagok felett –
valahol folyton elsikkad az állítmány,
hiába dobolnak fülembe naphosszat,
nem érzem a szókötések ritmusát,
mintha önnön sarkába botlana meg
minden versbe szedett tánc.

Csak ülünk óraszám a monitorok előtt,
mint disznótorban: faljuk és osztjuk
a korcs cafatokat,
kinőtt ruha lett a nyelv
s annak molyrágta szövete padlórongy:
nem fedi már a behurcolt,
túlsúlyos trendeket.

Ha most történetesen szabályos,
régimódi mondat lennék,
a virtuális olvasók kihűlt féltekéje
egy szavamat sem értené.