Végéhez közeledik a 100 kötetre tervezett sorozat

1857. március 8-i levelében írja Arany János Tompa Mihálynak: „Szász Károlyt, amint hallom, a kunszentmiklósiak papnak választák. Csak lesz esze, és eljön abból az istenverte Székelyországból.”

Szóval, „abból az istenverte Székelyországból”. S mondja ezt az az Arany János, aki nemhogy Székelyföldön, de a történelmi Erdélyben (a Királyhágótól keletre) sem járt soha. Akinek tehát nem sok fogalma lehetett se „Székelyországról” úgy általában, se konkrétan Kézdivásárhelyről, ahol a költő Szász Károly 1854-től református lelkészként szolgált. Arany Jánosnak – mint látjuk – mindezek ellenére is megvolt a magas véleménye az „istenverte Székelyországról”!

2020 őszén jelent meg a Székely Könyvtár 90. kötete, lassan tehát a végéhez közeledik a 100 kötetesre tervezett sorozat. Nagyon ideje volt már egy olyan antológiának, amelyben nem székely származású szerzők vallanak arról, hogyan látnak minket. No de ki szerepeljen egy ilyen kötetben?

Amikor nekiláttam a szövegek válogatásának, egyértelmű volt számomra, hogy a XIX. századdal, a kelet-európai nacionalizmusok születésével kell kezdenem az antológiát*. (Hadd tegyem hozzá gyorsan, keserű fintorral, hogy abban az időben a „nemzeti ébredés” még haladó eszmének számított!) Ezért kezdődik a könyv a Paget János néven később magyarrá lett John Paget reformkori útleírásával, akit épp a reformkor egyik hőse, a székelyek bálványa, Wesselényi Miklós kalauzol végig Székelyföldön. Nagyon fontos volt továbbá – legalábbis számomra –, hogy az 1849-es szabadságharc is megjelenjék a könyvben – például Petőfi legutolsó levelében. Most csak végigrohantak Bemmel Székelyföldön, de együtt majd alaposan megismerik – ígéri a feleségének. „Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél elébb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen…” Isten bocsássa meg a gyengeségemet, de nem tudom könnyek nélkül olvasni ezt a levelet. Két nap múlva Petőfi holtan fekszik a
csatatéren…

És így tovább… szóba kerül az antológiában a kiegyezés utáni Székelyföld (Tolnai Lajos, Mikszáth); szó lesz az 1916-os román betörésről (Babits); olvashatunk vagonlakó székelyről (Móricz), látni fogjuk a két világháború közötti első román világot (Németh László, Mihail Sebastian – mennyire jellemző, hogy a Gyilkos-tónál nyaraló Mihail Sebastian csak akkor említi a „nemzetiségeket”, amikor egy magyar akcentussal beszélő fickó kirabolja!); olvashatunk majd Észak-Erdély visszacsatolásáról (Cs. Szabó László), a székelyek szovjet típusú autonómiájáról (Stefano Bottoni), illetve az 1991-es hírhedt „HarKov-jelentés” utáni interetnikus kapcsolatokról is (Alexandru Vlad) – befejezvén a könyvet Száraz Miklós György székely balladákról írt kisesszéjével.

Készséggel elismerem, hogy bővebb is lehetett volna ez a válogatás, hiszen sok fontos (akár kortársi) esemény volt még a történelmünkben (példaként említhetném, mondjuk, a 2004. december 5-i gyalázatos népszavazást). Ez az antológia viszont csak afféle ízelítő kívánt lenni – remélem is nagyon, hogy sok ehhez hasonló (vagy egészen más szempontokat követő) kötet fog még megjelenni rólunk, akár a közeljövőben.

És hogy milyennek látják ezt a „halálhoz szokott népet” (ahogy Németh László nevez bennünket) az itt olvasható. Nem székely származású szerzők? Természetesen nem fogom lelőni a poént, inkább idézem az egyik „bennszülöttet”, aki így „biztatja” az 1870-es évek közepén Marosvásárhelyre költöző Tolnai Lajost: „mi itt török, német, román és magyar kordában valahogy igen különös szövetté verődtünk. Minket százados történelmünk arra utalt, hogy gonoszul ébren legyünk. Ma a törököt csaljuk meg, holnap a román hospodályt szedjük rá, majd meg a szásznak járunk túl az eszén. Ez a borzasztó köntörfalazás rettenetes emberekké tett bennünket. És mégis fog majd közöttünk találni rendkívüli jellemeket is, akik a római karakter legdicsőbbjei mellé tehetők. Csak figyeljen. Ez a föld a Bethlen Gáborokat is megtermi, a Cincinnatusokat is a Coriolanok mellett.”

Végezetül itt szeretném megköszönni Marius Cosmeanunak, Francisko Kocsisnak, Mirk Szidónia Katának, Molnár Vilmosnak és Daniel Vighinek a segítségét. És köszönöm Rakovszky Zsuzsának, Gajda Péternek, Gelu Păteanu örökösének, Rareș Păteanunak, Vallasek Júliának, Szenkovics Enikőnek és Lázár Csillának, hogy hozzájárultak a fordítások közléséhez.

* A székelyek (Rólunk írták).
Székely Könyvtár, 92., Csíkszereda, 2021, Hargita Kiadóhivatal

1. Bartha György:
   2021. augusztus 29. 05:29

   „Budenzhez. Igazi vasfejű székely a Bálint:
   Nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int.”
   Arany János: Akadémiai papírszeletek II. (B. Gy.)