II. STÁCIÓ
A Minisztérium

Az első, amit Attila a munkába állása utáni hetekben megértett, az volt: tévesen gondolta azt, hogy a Minisztériumba kiválasztott emberek járnak dolgozni.
Az üvegpalota eleganciája hamar elvesztette a varázsát, a légkondicionálás természetessé vált, az extra gyors internet a gépén úgyszintén. A kezdeti elfogódottság nagyon hamar eltűnt, amikor ráébredt, hogy a kollegái nem „minden titkok tudói”, és hogy nincs mibe őt beavatniuk, hacsak nem a rendelkezések kritikátlan végrehajtásának egykedvű rutinjába. A maga részéről még nehezen ment ez az egykedvűség, bár felismerte, hogy ezt várják el tőle. Ha egy-egy furcsának vagy észszerűtlennek tűnő szövegrész fordítása közben próbált egyeztetni a közvetlen főnökével, még csak nem is elutasításban volt része, hanem döbbenetben: az ilyen egyéni kezdeményezés nem volt benne a munkahelyi protokollban. Néhány próbálkozás után ezt Attila is belátta, és azt is, hogy a vele egy szobában lévő Ferinek igaza volt, mikor már az első alkalommal figyelmeztette erre.
Még szerencse, hogy Feri jó fej volt. A munkát végtelenül unta, de éppen építkeztek, és a Minisztériumban minden év végén kapott 5 havi fizetésnek megfelelő jutalmat. Feri ezért ült a gép mögött, ezért egyeztetett adatokat, és ezért tanulta meg behunyni a szemét, amikor a számok egyértelműen szembe mentek azzal, amit elfogadhatónak gondolt. Ennek ellenére néha még vele is előfordult, hogy a benne lévő moralista fellázadt a sztoikus ellen, és ilyenkor azzal biztatta magát, hogy az év végi jutalomig kell csak kibírnia ezt a hányingert, aztán úgyis kiszáll. Mindazonáltal már 5 éve ott volt, és a házuk még nem épült fel teljesen.
Attilát az is meglepte, hogy nem egyenletesen volt munkája. Néha napokig alig, aztán hirtelen rengeteg, és olyankor tartani kellett a határidőt, akár túlórával. Előfordult, hogy fél 5 helyett 7-kor vagy 8-kor lépett ki a minisztérium épületéből, és még akkor is sok irodában égett a villany. Igazság szerint legalább ennyi, ha nem több volt az üresjárat, amikor csak ült a gép előtt, várva a bármikor befutható emaileket, feladatokat. Azt, hogy ott van az asztalánál, munkára készen, az elektronikus rendszer ellenőrizte, de azt már nem, hogy a szabad órákban mivel múlatta az időt. Attila például németül duolingózott, és már egészen jól rakott össze olyan mondatokat, hogy „Szeretnék venni 3 liter tejet, vagy ” A lányomnak hosszú szőke haja van.” Feri gépírni tanult, és ha összeértek az üres óráik, ami ritkán esett meg, sokat beszélgettek. Rajta kívül Attila másokkal nem tudott ilyen oldottan kommunikálni, igaz, nem is volt alkalma közelebbről megismernie az osztályán dolgozókat. Az egyetlen találkozási felület a kiskonyha volt, ahol a többség reggel kávét ivott, délben megmelegítette az ebédjét, amit vagy otthonról hozott, vagy pedig rendelt. Kezdetben Attila is csatlakozott hozzájuk, de nagyon outsidernek érezte magát. Nem feltétlenül azért, mert újonc volt, sőt. Kollegái többsége nő volt, és érezhetően felvillanyozta őket az új, fiatal férfi munkatárs, aki nem hordott az ujján jegygyűrűt. Túlhangos nevetésüknél, a rá villantott tekinteteknél azonban jobban fárasztotta Attilát, hogy a beszélgetés vagy teljesen érdektelen dolgokról szólt, vagy munkahelyi pletykákról, áskálódásokról. A főnököt ritkán szidták, s ha néha mégis, lehalkították a hangjukat, és vágtak egy olyasféle grimaszt az „új fiú” felé, amely mintha azt üzente volna: „Így van ez mindenhol, kicsit kieresztjük a gőzt, de ne vedd túl komolyan.” Attila nem vette, de egy idő után elmaradt: az irodában kávézott, és a minisztériumi ebédlőben evett – ahol potom árért számos menüből válogathatott. Ha volt rá mód – és legtöbbször volt -, keresett egy olyan asztalt, ahol nem ült senki. Egy-két hónap múlva úgy könyvelték el Attilát, mint aki nagyon fura, eléggé fent hordja az orrát, és ki tudja, mit képzel magáról.
Bár Attilának semmi köze nem volt a munkájához, ami nagyon bántotta, vitathatatlanul megvoltak az előnyei. Az első fizetés átutalásakor majdnem hogy boldogságot érzett: bármit megvehet. Ez persze nem volt igaz, de a korábbi lehetőségeivel összevetve tényleg úgy tűnt. Volt egy-két hét, amit heves vásárlási lázban töltött, és kellett néhány hónap, amíg megszokta, hogy nincsenek anyagi gondjai. Akkor viszont annyira természetessé vált, hogy lassan kezdte elfelejteni, hogyan is élt korábban. Ha meg akart venni egy márkás edzőcipőt, megtette – és már nem nagyon értette, erre mért spórolt a korábbi életében. Az is új és felszabadító volt, hogy ha kilépett a munkahelyéről, tényleg „kilépett”, nem vitt haza belőle semmit – egyrészt mert semmi köze nem volt ahhoz, ami csinált, másrészt mert amit lerakott délután fél 5-kor, azt ugyanott folytathatta másnap reggel. Ez merőben eltért a tanári munkától, ahol délután még dolgozatokat javított, órákat tervezett, segédanyagokat gyártott. Itt, ha nem is sok időre, de késő délutántól szabad volt – azt tehetett, amit akart.
Ez a szabadság lassan telt meg tartalommal. Maga a város a legbanálisabb módon szédítette meg Attilát – méretei, a hosszú sugárutak, a metróvonalakban áramló tömeg, a Duna-parti séták impozáns látványa olyan dimenziókat ígért, amitől elakadt az ő vidéki lélegzete. Ha a Margít-hídon a Szigetre tartott, hogy fusson egyet, az alkonyodó nagyváros fényeiben feltűnő Parlament szinte mesepalotának látszott, és hihetetlennek tetszett, hogy oda be lehet jutni. Emlékeztetnie kellett el-elcsüggedő lelkét, hogy ez lehetséges, és éppen jó helyen startol, hogy ezt valamilyen módon majd ő is megpróbálja. Ugyanakkor egyre inkább azt érezte, hogy a Minisztérium nem fogja őt ebbe az irányba elindítani, mert a szervilizmuson kívül – ami ellen belül még mindig berzenkedett – nem sajátított el ott semmi olyasmit, ami segítené a továbbjutásban. Igyekezett magát azzal nyugtatni: egyelőre annak van itt az ideje, hogy felmérje a terepet, a lehetőségeket, tudást szerezzen erről a világról, és annak birtokában döntse el, hogyan tovább. Addig is kocsira gyűjtött, és hogy levezesse a feszültégét, szinte mindennap futott a Margitszigeten.
Feszültéségének oka nem csupán a megrekedtség érzése volt, hanem a magány, amelytől anyja joggal féltette. Nem voltak itt igazi barátai, nagyon ismerősei sem – egyelőre, így kezdetben nagyon egyedül érezte magát, s a plázákban való vásárlás, a futás valójában „elvegyülés” is volt. Aztán – ahogy az várható volt – szép fokozatosan ez is alakult.
Ferivel néha a munkahelyen kívül is csináltak programot, és Attila felújított néhány ismeretséget régi iskolatársakkal, akik a fővárosba kerültek. Barátságig nem mélyültek ugyan ezek a kapcsolatok, de volt kivel beülni egy sörre, elmenni egy koncertre.
A szerelmi élete romokban volt, pontosabban nem volt. Az Ildivel való utolsó találkozás katartikus emléke ugyan egyre halványodott, de még látta. Igaz, ahogy telt az idő, egyre távolabbról, de ha a korán sötétbe boruló őszi estéken rótta a köröket a Margitszigeten, még bele-belesajdult a lelkébe az asszony emléke, ahogy fut hazafelé a játszótérről. Aztán egyszer csak eltűnt, „befordult” a játszótérről, és Attila megértette, hogy elengedte az asszonyt. A mindennapi teendők, ez az egész új élet valószínűtlenné tette azt a tömény lírát ott a sötétedő kocsiban, és emlékké szelídítette a hozzá kötődő szerelmet. Ettől megkönnyebbült, ugyanakkor nagyon üres és érdektelen is lett. A nők, akikkel találkozott, legalább is nem érték el az „ingerküszöbét”, habár gyakran tapasztalta, hogy vonzódnak hozzá. Kétségtelen, hogy körülvette valami sajátos sárm. Nemcsak azért, mert a maga kicsit szabálytalan módján jóképű volt, és a pénztelenség után öltözködésén, viselkedésén átsütött valami sajátos elegancia, hanem legfőképp azért, mert a közelében mindenki érzett egyfajta független, bevehetetlen aurát, a „nemtörekvés” izgató szabadságát. De az, hogy a minisztériumi büfében vagy a recepción, és esetenként a futópályán fiatal nők rámosolyogtak, nem volt elég ahhoz, hogy magányos életén változtatni akarjon.

Folytatjuk