Kezdetben minden hétvégén hazament, de az otthon töltött napok csak kényelmet hoztak, töltődést nem. Hiába tudott elvonulni és pihenni, miközben jókat evett és volt kihez szólnia, hiába ülhetett ki a még mindig meleg délutánokon a kertbe olvasni, valahogy az egész kezdettől fogva nagyon anakronisztikus volt. Úgy érezte, visszatér egy régen túlhaladott állapotba – ahhoz az időszakhoz, amikor egyetemistaként loholt haza pénteken, hogy a megszokott közegében „tankoljon”, s mellesleg felpakolja vasárnap délután Mészáros Julianna ételes dobozait, amelyek általában a következő péntekig kitartottak. Ezt az analógiát egyébként anyja is követte, aki most is elkészítette ezeket a dobozokat, és amennyire kapóra jött, annyira nyomasztotta is Attilát, hogy „megint itt tart”. Arról ugyanakkor szó sem lehetett, hogy erről lebeszélje az asszonyt – gondoskodása feltétlen és ösztönös volt.
Más is zavarta. A városa valahogy „összement”. Ha besétált a központba, vagy beült egy sörre Endrével, nagyon kevésnek érezte a látványt, az impulzusokat. Néha még az is fárasztotta, amikor Endre a vállalkozásáról vagy a mindennapjairól beszélt – majdnem sajnálta ezért a „kicsi” életért. Habár tudta, hogy ő jelenleg jóval érdektelenebb életet él, de mégis – ezt más, sokkal tágabb keretek között teszi, ahol van még hová terjeszkedni. A testvéreivel való beszélgetések még inkább ezt a benyomás erősítették – és az a szeretetteljes nemértés és elfogadás, amellyel korábban hallgatta őket, kiegészült egyfajta távolsággal, ahonnan szemlélte „beragadt” életüket.
Ildiről nem hallott semmit. A család nem olyan közegben mozgott, ami érintkezett volna Szigetiék köreivel, és egyébként sem érdekelte egyik rokonát sem a helyi közélet. Endre egyszer rákérdezett, azóta történt-e köztük valami, de miután Attila megrázta a fejét, nem rukkolt elő semmivel. Hogy lett volna mivel, Attila nem firtatta, mert tudta, hogyha elhallgat bármit a barátja, azt jó okkal teszi. Amúgyis sokkal valószínűbb volt az ellenkezője – mármint hogy a maga és a családja menedzselésével elfoglalt Endre tényleg nem botlott bele olyan helyi pletykába, amit érdemes lenne megosztania. Egyébként is az a fajta ember volt, aki az utolsók közt tud meg ilyesmit.
Kuna Imre sem kérdezett rá, hogy is áll Attila a szerelmi bánattal, amikor egy októberi szombat délután kiment hozzá, hogy megnézze: hogyan telnek a nyugdíjas napjai. Kerti üldögélésről aznap szó sem lehetett – reggel óta zuhogott, Attila elkérte az apja kocsiját.
– Gyere, gyere, megázol! – jött ki elé esernyővel a tanár úr, és beszaladtak a nappaliba, ahol már fűtöttek. A langyos, meleg szoba, amelynek sarkában Füge rá annyira nem jellemző módon veszteg maradt, kellemesen ellenpontozta a hirtelen lezúduló őszi mélabút. Az alkonnyal együtt majdnem túlcsordult ez a melankólia, és jólesett leülni a villanyfényben az asztalhoz, ami tele volt papírokkal.
– Azt hittem, tanár úr, nyugdíjba mentél – mosolyodott el Attila a nagy papirkupacra nézve.
– Ja ez… ez nem az. Régi iratokat keresek, bizonyítványmásolatokat, ilyesmit…
– Mert mire készülsz? Elmész dolgozni valahova?
– Nem megy! – szólt a tűzhely mellől a kelleténél kicsit kategorikusabban Kuna Imre felesége, aki kávét tett fel. – Előterjesztették valami kitüntetésre, ahhoz kell. És ahogy lenni szokott, teljesen belevetette magát – 2 napja írja a szakmai önéletrajzát, csak tudnám, hogy miért….
– Jól van, szívem, ne kezdd el! – mondta a tanár úr megértő, de azért kicsit türelmetlen mosollyal.
– Mért, nincs igazam? – fordult meg Erzsike, és magyarázni kezdett. – Felhívta a Dezső, hogy szeretné felterjeszteni kitüntetésre, írja meg az önéletrajzát hozzá. Na jó, gondoltuk, azért csak bántja őket a lelkiismeret, egyébként meg Te is tudod, ha valaki, hát Imre megérdemli. A pénz se jön rosszul, gondoltuk.. .de persze nem tudtuk, mennyi pénz. Úgyhogy elkezdtünk kotorászni a neten, és aztán jött a hidegzuhany – ezzel nem jár semmi. Csak erkölcsi elismerés… menjenek a fenébe.
– Mégiscsak van jelzésértéke – vetette fel Kuna Imre tétován. – Elismerik az ember munkáját.
– Látod? – mosolygott Attilára az asszony. – Nem változik meg soha.
– Ezért szeretjük, nemigaz? – mondta Attila. Erzsi arca megenyhült, legyintett egyet, és figyelte tovább, hogy mikor fő le a kávé.
Erről többet nem beszéltek, Kuna Imre arrébb tolta a papírhalmazt, és kifaggatta Attilát a munkájáról.
– Hát… nem hangzik túl érdekesnek – jegyezte meg.
– Nem is az – ismerte el Attila. – El kell valahonnan indulni, így fogom fel.
– Értem… a tanítás nem hiányzik?
– Nem – vágta rá Attila gondolkodás nélkül. Bár szeretett tanítani, valóban nem gondolt rá egyáltalán. Sejtette, hogy Kuna Imre nem így van ezzel.
– És Neked, tanár úr? – kérdezett vissza.
Kuna Imre kinyitotta az ajtót, beállt a küszöbre, és kifelé fújta a füstöt.
– Nekem igen… egyelőre. A gyerekek, nem is a tanítás… az elég favágás volt már, hogy József Attila verset elemezzek 35 emberrel. Még meg kell találnom a tempómat itt. Mindennap felébredek hajnalban, ahogy régebben, és csak ülök a konyhában a kávémmal. De még nagyon az elején vagyok… majd kialakul, megtervezem ezt az új életet is… egyelőre furcsa.
– És az írás?
Kuna Imre mintha zavarba jött volna egy kicsit, lopva a feleségére pillantott, de az éppen a hűtőben keresett valamit, és nem figyelt rájuk.
– Még nem tartok ott. De eljön annak is az ideje.
Amikor indulni készült, Attila nem tudta lebeszélni a tanár urat, hogy kikísérje a vigasztalanul zuhogó esőben. Még integetett is neki, és ahogy Attila a visszapillantó tükörben nézte egyre kisebbedő, homályos alakját, hirtelen arra gondolt, hogy talán sosem jön el az ideje, hogy a tanár úr írni kezdjen.
Volt valami szép ebben az esti autózásban: csorgott az ablakon az esővíz, és a kerekek vizet spricceltek az elnéptelenedő utcákra. Attilának fájni kezdett Ildi fakuló emléke, és elhatározta, hogy legalább elhajt a házuk előtt. Lassítani nem mert, csak lassan menni, és annyit látott, hogy világít a konyha ablaka, és a kocsi, amelynek beállásával Ildi annyit bajlódott, ott van a ház előtt. Későre járt- vajon mért nincs a helyén? – tűnődött Attila, aki az utcáról kihajtva mintha az emlékből is kihajtott volna.
Erre a kérdésre másnap – mintha olvasott volna a gondolataiban – apja adta meg a választ a vasárnapi ebédnél.
– Ez a Szigeti azért lehet, hogy megharagudott, hogy faképnél hagytad az ikreit – fordult Attila felé az asztalnál.
– Miből gondolod?
– Hát nálam maradt a kocsijának a szervizkönyve, aztán jött, hogy elviszi. Azt mondta, vettek egy másik, új autót – azt úgyis a márkaszervízben szervízelik, és ezt meg csak ritkán fogják használni. Úgy hangzott, mint aki nem hozza többet hozzám a járgányt.
– Van elég munkád így is, nem? – erőltetett magára nyugalmat Attila. Neheztelésfélét érzett az asszony iránt, mert ezek szerint az „élet megy tovább”, új kocsit vesz a család, a másikat, a régit a garázsból kiteszik a ház elé, ahogy őt is nyilván kitette már Ildi az életéből. Rossz kedve lett. Este megkönnyebbülten szállt le a Nyugatiban, és legközelebb csak halottak napjára ment haza.
Már elhervadtak és újranyíltak azok a virágok, amelyeket azon az ominózus napon, amikor Attila karriertörténete elindult, munka után Mészáros Julianna megöntözött a szülei sírján. Ebben az évben is elvirágoztak október végére, de épphogy. Még éjszaka sem fagyott, az évszak valamikori jellegére- amikor november első napjaiban már télikabátot húztak az emberek, és néha hó is esett a díszbe öltözött sírokra- csak a korai sötétedés utalt. Attila és a családja is sötétben, a gyertyákkal megvilágított sírok között botorkált a koszorúkkal. „Csúcsforgalom” volt a temetőben, az emberek bele-beleütköztek egymásba, néha meg is álltak beszélgetni – meghitt, csendes emlékezésre nem sok esély volt. Attila nem bánta – mindig utált temetőbe járni. Igyekezett úgy kikerülni az embereket, hogy ne kelljen rálépnie egy ismeretlen sír betonszegélyére; ezt valahogy kegyeletsértésnek érezte. Édesanyja, aki gyerekkora emlékeibe mélyedve lépkedett, viszont nem figyelt eléggé, és összeütközött valakivel. Csak egy pillanat volt, egy kölcsönös bocsánatkérés, de arra mégis elég, hogy a gyertyák fényében egy percre megvillanjon Ildi arca, és összeakadjon a tekintete Attiláéval. Aztán már csak az asszony ismerős illata úszott el mellette, meg Váradi Péter és felesége sziluettje. Nem bírta megállni, hogy hátra ne forduljon. Váradi átkarolta a lányát, aki felnézett az apjára, és bólintott. Attila azt érezte: igen, tényleg vége van.

Folytatjuk