Ildi is ezt érezte – ezt akarta érezni. És addig, amíg bele nem ütközött Mészáros Juliannába, és egy villanásnyi fénysugárban meg nem látta Attila arcát, így is hitte. Sokat dolgozott rajta. Utolsó találkozásuk emléke hetekig tartotta benne a lelket, de aztán az is „elfogyott”. Muszáj volt valamibe kapaszkodnia, hogy ne zuhanjon a teljes reménytelenségbe. Elkezdett jógázni és komolyan érdeklődni a spiritualizmus iránt. Sokat meditált, és szép lassan úgy érezte: eléri a metafizikai bölcsességnek azt a szintjét, amelyből logikus történésként, és nem kiheverhetetlen veszteségként gondol Attilára. Az „Ami nem öl meg, az megerősít” mindennapos mantrája – úgy tűnt – tette a dolgát, és Ildi a spirituális technikákat követve azon volt, hogy megértse, mit kell megtanulnia abból, ami történt, hogy e tapasztalás esszenciájával tovább építse a személyiségét. Azt tanácsolták neki, hogy egyensúlyát visszaszerzendő engedje el a negatív energiákat – „legyen elfogadásban” minden iránt, ami jön. Ez gyakran meghaladta az erejét, különösen, ha a férjével kapcsolatban próbált „elfogadásban lenni”. Szigeti Csaba ugyan tudta, hogy Attila Pestre költözött, és a jelekből látta, hogy Ildi nem tartja vele a kapcsolatot, de az asszony hirtelen érdeklődése a keleti filozófiák és általában a spiritualizmus iránt legalább annyira bosszantotta, mint fals kedvessége, amit Ildi akkor erőltetett magára, amikor megpróbált „nem ellenállni” a felsőbb energiáknak. Ez az útját kereső, irányában nyilvánvalóan totálisan érdektelen asszony nem az volt, akit feleségül vett és feleségül kívánt. A kezelések, meditációk, jógák misztikus világába – jól tudta – vigaszt, és nem utat keresve jutott el az asszony, aki újabban mindenbe beleegyezett, és ebbe bele kellett őrülni.
Ildi érezte, hogy a férje nem nyugodott meg attól, hogy véget ért a viszonya, és neheztelt ezért rá. Mégis, mit akar még? Mellette maradt, próbál értelmet találni az értelmet vesztett életben, és inkább segítenie kellene, mint hektikus hangulatban – hol közeledve, hol megsértődve – még többre várni. A köztük vibráló feszültséget a gyerekek jelenléte és a velük való sok teendő tette elviselhetővé, vagy oldotta fel. Gáborka egy éjszaka befulladt, kiderült, hogy kruppos, és ez egy időre minden személyes bánatot felülírt. Ildi az éjszakáit a kisfiú szobájában töltötte, éberen aludt, minden nagyobb sóhajra, lélegzetvételre felriadt, és összeugrott a gyomra. Aztán ezt is megszokták, megtanulták, milyen jelekre kell figyelni, mit kell tenni, hogyan kell megelőzni, gyógyszerelni. Ez a közös aggodalom kicsit közelebb hozta a házasfeleket, de csak ideiglenesen. Esténként, amikor a gyerekek már aludtak, és ott ültek a tévé előtt, mind a ketten érezték, hogy a másik neheztel. Ugyanakkor nem volt miről beszélni – Csaba nem kérhette számon Ildit, hogy nem szereti, és Ildi sem a férjét, hogy ezt nem képes elfogadni. A jövőben, a javulásban nem nagyon reménykedtek, de mindketten jól aludtak, és Ildi már egy ideje nem kelt sírhatnékkal.
Ám amikor szülei kitették a temetőben való közös gyertyagyújtás után a háza előtt, a régi erővel szorított a torka. Elkeseredetten érezte, hogy a sok heti mentális gyakorlás elszánt lendületét egy pillanat leforgása alatt legyőzte az az arc ott a temetőben. Tudta, hogy nagyon sokat kell dolgoznia azon, hogy eljusson újra legalább abba a viselhető csöndességbe, amelyben a lelke mostanában pihent. Vagy vesztegelt? Úgy gondolta: mindegy. Ha veszteglés, akkor veszteglés, csak ne ez a szívet tépő bánat. Állt a sötétben a ház előtt az egész valóját elgyengítő szomorúsággal, és érezte: össze kell szednie magát, mielőtt bemegy. Elővette a táskájából a slusszkulcsát, és beült a ház előtt parkoló kocsiba, amit már csak ő használt.
Légzőgyakorlatokat végzett, és próbált meditálni, hogy valamennyire egyensúlyba kerüljön. Hosszú ideig tartott, amíg sikerült koncentrálnia, mert be-bevillant az Attila arca. Egyre kísértetiesebbnek és fájdalmasabbnak látta a temetői félhomály misztikus hátterében, és arra gondolt, hogy ki kell törölnie mindenképpen, mert nem kerülhet vissza „oda”, abba az állapotba, ahonnan idáig „feljavult”. Mindent megér, hogy ne érezze megint azt a kopárságot legbelül. Meg kell szeretnie a régi életét, ha nem akar elveszni végleg… Amikor kiszállt az autóból, először lépett be úgy a házba, hogy többé-kevésbé tényleg elfogadásban volt Csabával. Ettől kezdve futásból hazaérve gyakran meditált este az utcán parkoló kocsi egyre ismerősebbé váló félhomályában.
Az új év végre elmozdulást hozott Attilának a munkahelyén. Beindult egy uniós projekt, ennek keretében egyeztető tárgyalásokra utazott egy minisztériumi csoport, s Attila is velük tartott tolmácsként. A program egy hetes volt, s üzleti megbeszéléseken kívül városnézést, kisebb kirándulásokat is beterveztek. A küldöttségben nagyvállalkozók is voltak. Ez felvillanyozta Attilát.

Január közepén indultak, az időjárás Budapesten enyhe volt, és Londonban még enyhébb, viszont nagyon ködös. Az eső is szemerkélt, amikor leszálltak a reptéren, és az értük küldött kisbusszal elmentek a szállodába. Szobájának eleganciája kellemesen érintette Attilát. Korábbi angliai utazásainak tapasztalatait szem előtt tartva hozott magával konnektorátalakítót, és első dolga volt üzembe helyezni a laptopját, mert online kellett maradnia, hogy a minisztérium bármikor elérje.

Folytatjuk