Gajdos István, az egyik nagyvállalkozó, akinek a szobája szomszédos volt az övével, nem volt ilyen előrelátó, és amikor bekopogott Attilához, az készségesen segített. Mielőtt a férfi kiment volna a kölcsönkapott átalakítóval, szükségét érezte, hogy néhány szót váltson Attilával, ha már szívességet kért tőle, mert „von hause” hozta magával a jó modort – sokgenerációs jogászcsaládból származott arisztokrata ősökkel, ahol mindig is adtak a megfelelő viselkedésre, viszont sosem beszéltek a pénzről.
– Nem először jár itt, ugye? – kérdezte hát Attilától, aki egy kicsit meg volt illetődve. Tévében már többször hallotta nyilatkozni ezt a férfit, és tudta, hogy Ő is baráti kapcsolatot ápol vele.
– Nem, egyetemistaként is voltam itt párszor, meg gyerekeket is hoztam ide tanulmányi kirándulásra.
– Á, tanár is volt? – kérdezte Gajdos, és Attila figyelmét nem kerülte el, hogy a megszokott lesajnálásnak, amivel pénzes emberek a „tanár” szót kiejtették, nyoma sem volt. Mintha ez előtt a kőgazdag ember előtt tényleg lett volna respektusa a tanári pályának.
– Igen – felelte a kelleténél azért nagyobb öntudattal, ha esetleg mégis tévedett volna a férfi hanghordozását illetően. De nem tévedett. Gajdos István mintha elismerően bólintott volna egy kicsit, aztán elindult kifelé. Mielőtt kinyitotta az ajtót, hirtelen visszafordult – és mindent elrontott.
– Gondolom, ilyesmit – nézett az átalakítóra – itt is lehet vásárolni. Esetleg, ha lát, venne egyet? Nekem nem nagyon lesz időm rá…
Attila arca megfeszült – igyekezett palástolni csalódottságát. Szóval, szép-szép a tanári pálya, de azért… Képtelen volt annak felfogni a dolgot, ami valójában volt: szívességkérésnek, mert nem feltételezte egy ilyen magas társadalmi pozíciójú emberről, hogy tud kérni. Nem leereszkedő rendelkezés volt, de hiába, Attila annak látta. Gajdos talán megérzett valamit a kis szünetből, ami megelőzte Attila színtelen „igen”- jét, mert hozzátette:
– Tudja, holnap ugyan szabad a délután, de nekem egyéb üzleti ügyeim is vannak. Gondoltam, talán sétál majd olyan helyen…
Attila kicsit megenyhült:
– Igen, valószínűleg.
– Remélhetőleg jobb idő lesz hozzá, mint ma – szépített tovább Gajdos.
– Megvan ennek is a varázsa – „a ködös Albion”- mondta Attila, és már mosolygott. „A ködös Albionnal” kicsit kompenzált – angol kultúrában minden bizonnyal ő volt a nyerő.
A „ködös Albion” másnap megenyhült arcát mutatta – Attila hideg, de napos időben sétált a londoni utcákon, és gond nélkül beszerezte az átalakítót. Amikor este bekopogtatott a szomszédba, hogy beadja, Gajdos ragaszkodott hozzá, hogy egy percre leüljön. Még öltönyben volt, meglazította a nyakkendőjét, töltött magának és Attilának is egy konyakot, miközben arrébb rakta az asztalon lévő nagy múzeumi katalógust. Elcsípve Attila tekintetét, megjegyezte:
– Tudja, a nagyobbik lányom mindig is oda volt a modern művészetért. Most, hogy egy festőhöz ment férjhez, még inkább.
– Mi a neve, mármint a festőnek? Hátha hallottam a nevét – kérdezte érdeklődést színlelve Attila, bár ezen a téren igen kevés ismerete volt.
– Biztos, hogy nem… – mosolyodott el finom gúnnyal Gajdos, és Attila némi megvetést érzett ki a hangjából. Csak azt nem tudta eldönteni, a festészetnek vagy egy csapnivalóan rossz festő vőnek szól-e. Azt mindesetre „levette”, hogy a férfi nem sokra tartja lánya férjét. Az egyik lányáét.
– A másik lánya is művészetkedvelő? – kérdezte, csak hogy kérdezzen valamit.
– Hogy ki? – nézett rá Gajdos értetlenül. Már máshol jártak a gondolatai. Aztán kicsit kényszeredetten, hárítva felelt: – Ő nem annyira.
Attila rögtön megérezte, hogy a férfi meghúzta a határt – személyes életéről nem kíván beszélni. Sajátos indulat vett erőt rajta, felhajtotta a konyakot, és felállt.
– Köszönöm, megyek is, elég hosszú nap volt, jó lesz végre pihenni.
– Igen… ráfér mindannyiunkra – mondta Gajdos, és Attila büszkeségét tovább sértette, hogy nem tartóztatta. Akkor minek hívta be egyáltalán? De hát ilyenek ezek – gondolta.
A hét folyamán többet nem is beszéltek, és Attila kínosan ügyelt arra, ne is keltsen olyan látszatot, mintha erre bármilyen módon törekedne. A programot lezáró kiránduláson és banketten a kollegái körében maradt, és csak messziről figyelte azt a néhány munkatársát, akik a „nagymenők” között sündörögtek – nyilván, nexust remélve. Legalább is Attila így látta. Ő a maga részéről hangsúlyozottan „tudta„ a helyét, és hamar lefeküdt. Másnap a repülőgépen újra a valamikori emésztő hévvel lepte meg az érvényesülés vágya – már nemcsak anyjáért, hanem a Gajdos szobájában felhajtott keserű pohárért is szeretett volna jóvátételt kapni.

Erre hamarabb alkalma adódott, mint gondolta volna. Két héttel a Londonból való hazaérkezés után csörgött a telefonja. Gajdos titkársága volt, és egy udvarias női hang arra kérte, hogy tartsa a vonalat – aztán Attila meghallotta Gajdost:
– Üdvözlöm, Attila – mondta, és Attila meg volt lepve. Igazából biztos volt benne, hogy nem is tudja a nevét. – Egy szívességre szeretném megkérni. Londonban vettem egy képet, ma hozzák. Itt a cégnél bolondokháza van, mindenkire szükség van… a lányom meg németül tud, angolul kevéssé. Eszembe jutott, hogy talán ráérne arra, hogy elkísérje az angol múzeum munkatársát, és tolmácsoljon, ha szükség van rá.
– Ez mikor lenne? – kérdezte Attila. Gajdos hangja oly mértékig nélkülözött minden lenézést, hogy ez hirtelen kisöpörte az iránta érzett neheztelést.
– Háromra jönne egy kocsi magáért, és elhozná a cégemig.
– Én fél 5-ig dolgozom – vetette közbe Attila.
Még csak leheletnyi csönd sem volt a túlsó oldalon.
– Nem gond, beszélek a főnökével. És… természetesen nem kívánom ingyen.
– Értem – mondta Attila hirtelen elfogyó lelkesedéssel. Pedig igy volt rendjén, tudta jól. Csak fizessék meg, ha a tudását rendelkezésre bocsátja. De mégis: újra szolgáltató volt, semmi más.
A kocsi már ott várta a Minisztérium előtt, mikor kilépett az épületből, és a sofőr hallgatott az úton. Attila nem bánta, kicsit lámpalázas volt. Nem igazán tudta, hogyan viselkedjen Gajdossa l- tartózkodóan, mint aki egyáltalán nincs hasra esve a feladattól (sőt), és nem törekszik lelkesedni, közelebb kerülni; vagy oldottabban, mint aki maga is érez valami előéletet a londoni ismeretség okán. Egyébként kár volt rajta tűnődnie – amikor a kocsi behajtott egy hatalmas budai villa parkolójába, a kapuban már ott várta egy asszony a múzeumi alkalmazottal – és Gajdos nem volt sehol.
– Kedves Attila, akkor ismerkedjenek meg – rázott vele kezet a nő, és Attila felismerte a hangját – ő hívta fel délelőtt. Attila váltott egy-két udvarias szót az angol férfival, aki egy hatalmas mappát tartott a kezében, és nem engedte a sofőrnek, hogy a csomagtartóba tegye, hanem beülve a a kocsi hátsó ülésére a térdére fektette. Nyilván nagyon értékes kép volt benne, és amíg el nem jut a tulajdonosához, az ő személyes gondjaira volt bízva.
A kocsi Buda villanegyedében kanyargott, aztán megállt egy ház előtt, amelyet eltakart a masszív vaskapu. A sofőr felhívott egy számot – a kapu kitárta szárnyait, és behajtottak. A ház korántsem volt olyan nagy, mint Attila képzelte, de láthatóan újonnan épült, a kert pedig szakember értő kezét feltételezte. A verandán nádfonatú székek fogták közre az asztalt, ahol egy férfi ült egy könyvvel, és bort ivott. Ahogy meglátta az autót begördülni, bekiáltott a házba, és kisietett egy fiatal nő, minden bizonnyal Gajdos lánya. Együtt jöttek le a verandáról, hogy fogadják az angolt, aki elhozta nekik a képet. Attila is kiszállt, és készült, hogy bemutatkozik. De sem Gajdos lánya, sem a férje – mert bizonyára a festő volt a verandán olvasó férfi – nem tartotta fontosnak, hogy megismerkedjen vele. Tudtak róla, tudták, „mire való”, mért van ott – többre nem volt szükség. Attila megkeményedett, és talán ez is oka volt annak, hogy az alatt a rövid idő alatt, amíg ott volt, mindent nagyon kritikusan látott.
Látta például, hogy Gajdos veje sokkal jobban érdeklődik és lelkesedik a kép iránt, mint a felesége, aki rajongó tekintettel hallgatta „műértő” élete párját, és rendre végszavazott neki. Azt is látta, hogy nemcsak a ház maga, hanem a berendezése is vadonatúj, és hogy ezt különösen a férj élvezi. Vagy csak így akarta látni? Abban, ahogy belevetette magát az egyik fotelbe szándékolt lazasággal, ahogy apróra minden részletet pontosított és megkérdezett a festménnyel kapcsolatban, volt valami rettentően irritáló. Attilának legalább is az az érzése támadt, hogy mindezt igazából tudja, de örömét leli a szakavatott műértő és műgyűjtő szerepében, aki a tömérdek pénzéért mindent meg akar kapni – információt, készségességet, gazdagságának elismerését. Egyébként – gondolta Attila – nem a maga pénzéért, hanem az apósáért. De a férjet ez láthatóan csöppet sem zavarta.
Gajdos lánya jobban tetszett neki. Rögtön látta, mennyire imádja a férjét, és ez a „gyengeség” emberibbé tette. A körülöttük pulzáló jólétet is természesebben kezelte – jobban mondva nem kezelte sehogy, hiszen ebbe született bele, és ez valahogy érződött rajta. Külsejében is ez a természetesség mutatkozott meg – ahogy az igazán gazdag embereknél gyakran megfigyelhető, semmi sem utalt arra, hogy bármit megvehetne. Egy kopott farmert és pólót viselt, és az egyetlen feltűnő rajta a férje iránti feltétlen rajongása volt.
Végül a férj átvette a mappát, és a feleségére mosolygott:
– Nehogy leejtsek egy lakás árát…
Attila nehezen uralkodott az arcvonásain. De már nem is kellett, indultak a kocsihoz. Nem kísérte egyikük sem ki őket, a veranda előtt fogtak kezet – vele is. Míg a sofőr kihajtott, el tudta olvasni a névtáblát: „Gajdos Anna, Pásztor Géza”. Igaza volt Gajdosnak: nem, tényleg nem volt ismerős ez a név. Erre valahogy jólesett gondolnia annak ellenére, hogy tudta: nagy valószínűséggel a leghíresebb magyar festő nevét sem tudná.
A sofőr ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye, és mielőtt Attila kiszállt, átnyújtott egy borítékot. Amikor Attila a lakásban kinyitotta, enyhén meglepődött. Sejtette, hogy nagyvonalúan fogja Gajdos honorálni a tolmácsolást, de ilyen túlárazásra nem számított. A büszkeségét ért apró kis szúrások után most egészen felvidult. Nem rossz – gondolta. Kár, hogy csak eddig tartott.

Folytatjuk