Gajdos mást gondolt erről. Attila minden bizonnyal meglepődött volna, ha sejti, hogy a férfi nemcsak a nevét nem felejtette el, hanem a konyakospohár mellől való hirtelen felpattanását sem. Jó szeme volt – és rögtön látta, hogy Attila büszke és érzékeny. Jólesett találkoznia valakivel, aki nem a megszokott, fárasztó szervilizmussal viszonyult hozzá. Beosztottjai nagy része megbízható mameluk volt, esély sem volt semmilyen őszinteségre. Bár a családból hozott íratlan viselkedési kódex értelmében mindenkivel udvariasan bánt, és lehordani, kirúgni is metsző udvariassággal szokott, mégis nyomasztotta a gondolat, hogy a hierarchikusság eleve lehetetlenné teszi, hogy azt érezhesse: az alatta lévők (szolgálók?) az igazságot mondják, vagy legalább akkor képesek rá, ha kimondottan erre kéri őket. Az volt az érzése, ez Attilával máshogy lenne.
Titkárnője jelezte, hogy férjét előléptették, és májusban elköltöznek a cég vidéki székhelyére. Gajdosnak hirtelen eszébe jutott Attila – úgy gondolta, érdemes megpróbálni, hogyan válna be a változatosság kedvéért valaki, aki nem csak megbízható (mert abban eléggé biztos volt, hogy azzal nem lesz gond), de elég önérzetes ahhoz, hogy képes esetenként a következmények ellenére vagy ismeretében is véleményt formálni. Emellett Attilát intelligensnek és ambíciózusnak látta. Büszke természete miatt az észszerűség mértékéig lojális is lesz, mert az ilyen embertől távol áll az árulás. Azért nem bízta magát csak a megérzéseire: felhívta minisztériumi ismerősét, és tájékozódott. Attila rendesen végzi a munkáját, a határidőket betartja, de eléggé távolságtartó, zárkózott. Gajdos elégedett volt. Ez az – dőlt hátra az irodájában, melynek ablakai a Parlamentre néztek.

Március elején Gajdos titkárnője felhívta Attilát, és megbeszélt vele egy időpontot. Hogy mért akar vele Gajdos beszélni, azt Attila érdeklődésére sem árulta el – talán valóban nem tudta, talán csak nem volt felhatalmazva a válaszra. „Majd a vezérigazgató úr elmondja”- zárt le udvariasan, és Attila nem erőltette.
Gyalog ment a munkahelyéről Gajdos cégéhez, ki akarta szellőztetni a fejét. Kora tavaszi délután volt, még hideg, de napos – olyan, amikor oktalan remények szorítják el az ember torkát a hosszú téli napok után. Ám Attila torkát nem csak ez az alaktalan remény szorította. A majdnem néptelen budai utcákba érve mintha egy másik dimenzióba lépett volna be, ahol nincs tülekedés, izzadságszagú törekvés – és minden olyan észrevétlen tökéletességgel suhan, ahogy az elegáns házakból kigördülő autók. Még nem az ő közege volt, nem – tudta, hogy nemsokára visszalép majd a metrómegállók huzatos peronjára, ahol együtt várja a megfülledt levegőjű vagonokat, és addig, amíg le nem száll, nézi az arcokat, amiket száz és száz alakban faragott ki, meg és le a közösen hajtott mókuskerék.
De a rügyeket ígérő fák között haladva hirtelen felsejlett: talán ide is eljuthat. Talán nem fog ott ülni 10 év múlva a mobiltelefonján szókirakót játszva az egyik metrókocsiban. Talán mást tartogat neki az élet, és talán éppen ma.
Ahogy Gajdos cégéhez ért, és a nyitott kapun bement, először vette komolyabban szemügyre az épületet. Az elegáns villa emlékét most kiegészített egy mellette álló irodaház, amiből többé-kevésbé összerakta, hogy Gajdos cége és háza egy helyen van. Kicsit tanácstalan volt, merre induljon, de nem kellett sokáig tűnődnie. A titkárnő kilépett az irodaházból, és feléje sietett:
– Jó napot, Attila, felkísérem – mondta.
Gajdos irodája fent volt az emeleten, a titkárságon át vezetett az út az ajtajához. A nő intett Attilának, hogy üljön le. Attila arra számított, hogy betelefonál a főnöknek, mint a filmeken, de ehelyett az asszony bement. Abban a néhány percben, amíg egyedül maradt, Attila körbenézett. Kellemes, tágas iroda volt, szinte látta, ahogy a titkárnő a forgószéken ide-odasiklik a hosszú asztal mellett. A csupaablak hely a Dunára nézett, látni lehetett a Parlamentet. Attila szíve elszorult. Hogyan gondolhatta, hogy ide eljuthat? Hirtelen elfogyott minden önbizalma. Mindjárt kiderül, hogy valami csipcsup, jelentéktelen okból hívatta Gajdos. Hogy az mi, arról ugyan sejtelme sem volt, de tisztán érezte, hogy túl messze áll attól a világtól, amelynek üvegablakai az Országházára néznek. A zsebében pittyent egyet a telefon. Attila kikapta, és gyorsan lenémította. Majdnem ijedt volt – és ettől a felismerétől szívében felzúgott újra a büszkeség sötét vihara. „Mitől tartok ennyire? Hát ki ez a Gajdos nekem? És egyáltalán kicsoda? „- erősítgette összeomlott önérzetét.
Ebben az egyensúlyát vesztett állapotban volt, amikor a titkárnő kilépett: A kezében mappát tartott, láthatólag valamit egyeztetett Gajdossal. Hivatalos, felületes mosollyal azt mondta:
– A vezérigazgató úr várja – és Attila felállt. Nem viszonozta a nő mosolyát, és ettől kicsit rendbejött megingott önbizalma. De csak kicsit.
Gajdos – s ezen Attila kellemesen meglepődött – nem egy hatalmas íróasztal mögött ülve várta. Egyáltalán – nem is volt az íróasztala hatalmas, és egyébként sem ott ült, sőt nem is ült, hanem az előtte lévő fotel egyikéből állt fel, amikor meglátta Attilát. Ez majdnem lefegyverezte a büszkeség páncéljába merevedő Attilát – biztos volt benne, hogy a köztük lévő különbségre a kilátás nyomasztóan tág perspektíváján kívül még majd az is emlékeztetni fogja, hogy állni fog az ülő Gajdos íróasztala előtt. Gajdos azonban (ahogy azt már említettük) úriember volt – von house, és soha nem engedte volna meg magának, hogy ne fogadja udvariasan azt, aki belép hozzá. Kezet fogott Attilával, és hellyel kínálta. Attila leült a szemben lévő fotelbe. A közöttük lévő asztalon ásványvíz volt, semmi több. Kezdett megnyugodni.
– Köszönöm, Attila, hogy eljött – kezdte Gajdos, aztán követve Attila asztalt pásztázó tekintetét, megkérdezte: – Esetleg kér egy kávét? Én ilyenkor már nem iszom, de a titkárnőm remek kávét csinál.
– Nem, köszönöm – felelte Attila, és ezúttal mosolygott.
– Nos – kezdte Gajdos -, akkor vágjunk bele! Lenne egy ajánlatom.
Attila őszintén meglepődött. Hogy Gajdos személyi titkára legyen, és majd ő szánkázzon a gurulós irodaszéken ide-oda, miközben le-lenéz a Dunára, jóval több volt, mint amire számított. A feladatok, amiket Gajdos felvázolt, tudta – nem fogják meghaladni a képességeit, sőt. Kicsit (talán nem is kicsit) alatta maradnak – semmiképpen sem diplomás munka. De azért nem is gagyi és olyan lélektelen robot, mint amit a Minisztériumban végzett, amelynek ablakai ráadásul egy forgalmas pesti utcára nyílnak. Valójában rögtön eldöntötte, hogy elfogadja az állást, de azt nem akarta, hogy Gajdos lássa, mennyire lelkes. Csak fokozatosan. Egyébként Gajdos sem biztatta azonnali válaszra.
– Gondolja át, Attila. Ez bizalmi állás, ezt tudnia kell. Maga lenne az én meghosszabbított kezem. Nyilván érti, hogy gondolom.
– Igen – mondta Attila, és kicsit megsértődött. „Mit gondol ez róla? És egyáltalán: ilyen fontos ember, hogy titkos információ az egész élete?” Gajdos megint értette a felhőt Attila arcán, és hozzátette:
– Nyilván nem kérek mást, mint észszerű lojalitást. Gondolja át, és hívjon fel – egy héten belül! Ez a magánszámom – és átnyújtott Attilának egy névjegyet. Ez a személyes gesztus lekenyerezte Attilát. A végén Gajdos az ajtóban még megtoldotta egy tréfás mondattal.
– Ígérem, a kávéfőzést nem fogom erőltetni.
Attila majdnem jókedvűen ment haza. Aztán éjszaka felébredt arra, hogy meg sem kérdezte, mennyi lesz a fizetése, és ezen sokáig bosszankodott. Nem a pénz miatt, azt tudta, hogy nem fog rosszul járni. De hogy lehetett ilyen amatőr?…
Vele ellentétben Gajdos ezt a javára írta, és amikor Attila 3 nap múlva felhívta, és elfogadta az állást, mintegy mellesleg nevezte meg az összeget.
– Gondolom, ez igy rendben? – kérdezte majdnem utálkozva, mert nem szeretett ilyesmiről beszélni, nem is ő intézte, hanem a titkárnője, de most éppen arra a posztra keresett valakit. Kis csöndet érzékelt a telefonban, és ez a bizonytalanság meghökkentette. Méltányos összegnek gondolta. Az is volt – és Attila a meglepetéstől hallgatott. Még sosem keresett ennyit. De hamar összeszedte magát, visszafogta a rá törő boldog izgalmat.
– Igen, rendben – válaszolta, és remélte, hogy palástolni tudta az örömét.
– Jó. Akkor május 1-jén kezd. Évike majd keresi, és intézik, amit kell, meg kicsit betanítja. Van ideje intéznie a kilépését is.
A Minisztériumban nem nagyon sajnálkoztak Attila távozásán. Egyedül Feri kedvetlenedett el, és amikor meghallotta, hova megy, kicsit irigyen azt mondta:
– Na, csövelsz felfelé. Nem kis név. Aztán vigyázz!
– Mire? – kapta fel a fejét Attila.
– Nagy hal…igazi ragadozó. … azt mondják…
– Lehet… de én csak alkalmazott leszek, nem üzlettárs.
– Ja…- bólintott bánatosan Feri, aki még mindig nem tudta rászánni magát, hogy kilépjen a Miniszériumból. – Hiányozni fogsz.
– Te is – mondta Attila, de mindketten tudták, hogy ez nem igaz. És egyébként is – nemcsak a Minisztériumban lehet találkozni.
Amikor április utolsó péntekén Attila kilépett a kapun, mintha egészen más levegő csapta volna meg. Igen. Ott van. ” Fent”.

Folytatjuk