III. Stáció

A magasban

Gajdos betartotta a szavát – nem Attila főzte a kávét. Ezenkívül azonban rengeteg minden mást csinált, többé-kevésbé kedvvel. Változatosak voltak a feladatok, és bár valóban a képzettsége és intellektusa alatt maradtak, a logisztikai kihívások lekötötték. Nem nagyon zavarta, hogy elszigetelt volt abban a csupaablak irodában – a többi alkalmazottal gyakorlatilag alig volt kapcsolata, csak néhányukat ismerte, akik valamiért Gajdoshoz jöttek. Ritkán kellett várakozniuk – annyit szinte sosem, hogy beszélgetni kezdjenek, és Attila úgy gondolta, ez így is van rendjén. Inkább Gajdoshoz, mint a várakozó alkalmazottakhoz tartozott. Ezt annak ellenére érezte így, hogy valójában igen kevés személyes felület volt, ahol a főnökével találkozott, szót váltott. Mire reggel beért az irodába, már hallotta, hogy Gajdos bent telefonál, és utasításait, az aktuális feladatokat emailen küldte el. Előfordult, hogy Attila csak akkor látta először, amikor pontban 1 órakor ebédelni ment, és egy köszönésen kívül nem nagyon futotta egyébre. Az első napok egyikén Gajdos ugyan érdeklődött, Attila hol ebédel, de arcán megint az a totális érdektelelenség suhant át, amit Attila oly nehezen viselt, és aminek fényében nem szándékozott a válaszadást sem komolyan venni. „Nem szoktam ebédelni”- hazudta hát, és mihelyt Gajdos lement a lépcsőn, elővette a szendvicsét. Néhány hét alatt rászokott arra, hogy vacsorára evett meleget – nem volt a közelben gyorsétkezde, a többség rendelte az ételt. Eleinte még készülődött arra, hogy ha ebéd után Gajdos visszajön, próbál mondani valami személyeset, de elég volt Gajdos arcára néznie, hogy erről rögtön lemondjon. Hamar megértette, hogy főnöke elvárásaihoz igazodva nincs oka aggodalomra, mert Gajdos követel ugyan, de korrekt – s ennél többre nem nagyon számíthat. Ez néha jobban bántotta, mint korábbi minisztériumi felettesei nyílt ellenszenve vagy demonstrált hatalomgyakorlása. Azok legalább „látták” őt.
Ez a kettejük közötti távolság csupán más alakot öltött, de lényegében akkor is megmaradt, amikor péntek délután Attila a laptopjával bement Gajdos irodájába, aki elmondta neki a következő hét menetrendjét, teendőit. Attila jegyzetelt, és csak ritkán kérdezett. Gajdos ilyenkor felkapta a fejét, mint aki meglepődött és mérlegeli, helyénvaló-e a kérdés. Még nem fordult elő, hogy ne tartotta volna annak, és Attila erre kínosan ügyelt is. Miután megtörtént az egyeztetés, Attila az irodájában mindezt egy excel táblázatba rakta, amit kinagyítva ki is nyomtatott, és az íróasztala feletti mágneses táblára helyezett. Ha különösen fontos tárgyalásról vagy üzletfélről volt szó (ezt Gajdos mindig előre jelezte), akkor Attila rakott 3 felkiáltójelet, egy-egy ellazultabb pillanatban többet is, aztán alaposan megnézte az érkező VIP-t. Eleinte várta, hogy az antréjukat megtoldják egy mosollyal, vagy legalább egy rá vetett pillantással, de nekik is láthatatlan maradt. Ha valóban fontos ember érkezett, szinte meg sem állt, hanem már nyomta is le Gajdos irodájának kilincsét. Ha valakinek egy kicsit mégis kellett várnia, rendszerint a titkárság előtti előtérben telefonokat bonyolított. Attila számára sem létezett. Ezt szokta meg a legnehezebben, de amikor végleg megértette, és már nem várt más viselkedést, büszke természete megkeményedett. Jó, hát akkor csak hűvösen, hivatalosan, ahogy ők – semmi veszett tüsténkedés, túlzott szolgálatkészség. Maga sem vette észre, de egyre inkább úgy viselkedett, mint Gajdos: udvariasan és személytelenül. Ha néha várakozás közben a magát elunó ügyfél megkérdezte, hol gyújthatna rá, mosolytalan arccal mutatott az előtér egy távoli szegletére, és nem állt fel, hogy odakalauzolja Gajdos vendégét. De ez kevés volt – büszke természete így is sokat szenvedett.
Egyébként nem volt teljesen igaz, hogy semmi személyeset nem tudott meg Gajdosról – ha ritkán is, de néha családtagok is jöttek hozzá. Az első héten például a felesége.
Péntek délután volt, Attila munkaideje már véget ért, éppen pakolt, amikor édes parfümfelhőben beviharzott az asszony. Pontosan megfelelt a sztereotípiáknak – jól ápolt volt, túlsminkelt, felékszerezett, lenéző. Úgy tűnt, az ő családjában nem adtak a jó modorra, mert nem is köszönt, csak annyit mondott:
– A férjemhez jöttem – és már el is tűnt az irodában.
Attilának válaszolni sem maradt ideje, bár erre a kijelentésre nem is nagyon volt mit. Hirtelen nagyon vágyott arra, hogy kívül legyen a kerítésen, kint, az utcán, a ragyogó koranyár semleges derűjében.
Gajdos fia kárpótolta valamennyire. Fiatalsága és az, hogy egy olyan generációhoz tartozott, amelyik még nem szokott hozzá ahhoz, hogy társadalmi státuszt hangsúlyozzon, meglátszott azon, ahogy viselkedett. Minden hétfő délután a munkaidő végén megjelent. Hogy miért, azt Attila ugyan nem tudta, de azt látta, hogy Gajdos Norbert kicsit mindig szorong. Amikor először jött, láthatóan meglepődött, hogy Attila ült a titkárságon.
– Hú… szia. Gajdos Norbert vagyok. Te pedig az új munkaerő?
Attila egy pillanatig habozott, lenézésnek vagy közvetlenségnek könyvelje-e el a tegezést. De túl fiatalok voltak máshoz, úgyhogy megnyugodott.
– Vannak nála? – kérdezte aztán Norbert.
– Nem.
– Jó…- mosolyodott el a fiú, és érezhetően vett egy nagy levegőt. – Akkor …
Azt Attila nem várta már meg, amíg kijött – letelt a munkaideje-, de valahogy úgy képzelte, hogy megkönnyebbülten mehetett el.
Jól működtek a megérzései. Gajdos Norbert 7. éve járt egyetemre, és az apja úgy döntött, nem finanszírozza tovább a bukdácsolását, ha nem végzi el végre. Fiának minden hétfőn „le kellett jelentkeznie” és elmondania, milyen előadások és szemináriumok lesznek a héten, milyen beadandókat kell megcsinálnia. Mindketten – apa és fia is- utálták ezeket a hétfői találkozásokat. Gajdos pontosan látta, hogy még az anyagi támogatás feltétele sem elég ahhoz, hogy Norbert fia igazi erőfeszítéseket tegyen, Norbert pedig nehezményezte, hogy az apja ilyen vaskalapos, amikor rohadtul mindegy, hogy van-e diplomája. Egyszer elmondta a ritka közös vacsorák egyikén az apjának a barátjától hallott poént, miszerint a mozijegyet és a diplomát az különbözteti meg, hogy a mozijeggyel be lehet menni a moziba, de Gajdos nem nevetett. Mivel Norbert jó eszű volt, volt rá esély, hogy ez a kínlódás ebben az évben véget ér. Mindketten alig várták. Gajdos egyébként tisztában volt vele, hogy az a poén ott a vacsora mellett többé-kevésbé igaz. De nem akart úgy gondolni a fiára, mint akinek nincs diplomája. Eléggé bántotta, hogy Anna lányából nem tudta kihajtani – és különben sem értette, mért kell egyáltalán „kihajtani” azt, aminek „von hause” kéne jönnie. „Von hause” csak a kedvencéből, Juditból jött ez a fajta ambíció, aki színjelessel végezte el a pszichológiát, és mentális zavarokkal küzdő gyerekekkel dolgozott. Ő volt a „bezzeggyerek” , aki „sikerült”- és bár Gajdos próbálta ezt nem hangsúlyozni, mindkét testvér érezte. Norbertet nem nagyon érdekelte, mert neki is Judit volt a kedvence, Annát ellenben eléggé bántotta, de mióta rátalált a szerelem, és festő férjével a festészet magasabb régióiban időzött, úgy érezte, behozta a hátrányát.
Gajdos lányai nem jártak az apjukhoz, az irodájába legalább is nem. Attila az első találkozás alapján nem nagyon sajnálta, hogy Anna nem jelent meg – bántotta annak az emléke, hogy keresztülnézett rajta, amikor megérkeztek a festménnyel. Hogy a másik lány milyen lehet, nem nagyon foglalkoztatta. Persze, megvoltak az elképzelései, amelyeknek – mondanunk sem kell – nem sok közük volt a valósághoz. Hamarosan eljött az alkalom, hogy ezt Attila is belássa.

Folytatjuk