Forró volt a nyár, és Attila, miután beszereltette a lakásba a tulajdonos hozzájárulásával a klímát, hét végén is inkább Pesten maradt. Péntek esténként amúgy is dögfáradt volt – a Szigeten letudott futás után a nyitott ablaknál sorozatot nézett. Csöndes utcára nyílt az ablak – hamar elaludt. Egy júliusi este is már félszendergésből ébresztette fel a telefon. Azonnal gyomrába állt a görcs, amikor meglátta Gajdos számát. Még nem fordult elő, hogy munkaidőn kívül hívta.
– Remélem, nem aludt még – szólt bele Gajdos.
– Nem, még fent vagyok – ült fel az ágyon Attila, és szorongva várta a folytatást.
– Nos…lenne egy szokatlan kérésem…ha…ha ráér ma este.
– Nincs különösebb programom – felelte Attila megkönnyebbülten.
– Az a helyzet, hogy mi Bükkfürdőn vagyunk – és most telefonált a lányom, hogy útközben leállt a kocsija, és nem tudja beindítani. Ott ül egy Mc’Donaldsben Zamárditól nem messze. Ha elmenne érte, és elhúzná a zamárdi házunkig… nagy segítség lenne. Norbert fiam éppen ott van a barátaival, de sajnos, mindenki ivott. Természetesen használja a szolgálati kocsit. Judit lányom visszajönne magával – holnap reggel utazik nyaralni, el kell érnie a repülőt.
Attila megkönnyebbült, hogy nem Annáról van szó. Emellett úgy érezte, itt az első, felbecsülhetetlen alkalom, amikor személyesebb régióba léphet. A szolgálati kocsit, amit az első héten kapott, ugyan ritkán használta, és kicsit tartott a rutintalanságól, de tudta: erre most nem mondhat nemet.
– Rendben, indulok.
– Igen… nagyon jó, köszönöm… Felhívom a lányom, megadom a számát, és elküldöm az övét is. De meg fogja találni. A kocsiban van vontatóhorog, úgy emlékszem, Juditéban is van. És…nem kívánom ingyen.
Attila komolyan megbántódott, és majdnem ingerülten mondta:
– Arról szó sem lehet… – aztán enyhébben: – Szívesen segítek.
– Jó… – mondta Gajdos, mint aki maga is erre várt, csak tesztelni akarta Attilát. Aztán pontosan elmagyarázta, hol várja a lánya. – Mondja meg neki, legyen szíves, hogy hívjon fel, ha hazaér – tette még hozzá.
-Rendben – felelte Attila, aki közben már öltözködött.
Meglepően nagy volt a forgalom az M7-esen még késő este is, és Attila óvatosan vezetett. Siófok után beírta a GPS-be a címet, és egy benzinkút melletti Mc’Donaldshoz kanyarodott. A teraszon egy fiatal nő cigarettázott, aki – ahogy meglátta – a szolgálat kocsit, felállt. A hűvösödő estében összefogta magán a kardigánját, és megindult Attila felé.
– Sárközi Attila? – kérdezte kicsit óvatosan.
– Igen.
– Gajdos Judit – nyújtotta a kezét. Meleg, száraz volt a tenyere, és Attilának jólesett az érintése. – Restellem, hogy apám ideugrasztotta. Első kétségbeesésemben felhívtam, ő meg rögtön intézkedett, mielőtt… Na mindegy. Persze köszönöm… ez a Murphy…Egyébként: tegeződjünk, ha nem gond.
– Hogyne – bólintott Attila. Körbenézett. – És hol az autó?
– Ja, az autó? Az úgy 500 méterre, majd mondom, merre menj.
A sárga Toyota az út szélén állt. Amikor a két kocsit összekapcsolta, Attila kicsit lámpalázas lett. Ilyet még sosem csinált egymaga – csakis az apjával. De az már régen volt.
– Messze van a villa?
– Kb 3 kilométer.
– Jó, kérek egy címet – és akkor óvatosan elindulunk. A fékre figyelni kellene, nem tanácsos rálépni. – Valamiért képtelen volt rávenni magát, hogy tegező formában beszéljen a lánnyal.
– Megoldom – felelte Gajdos Judit. „Hát persze” – gondolta Attila.
De nem oldotta meg, többször megrángatta a kocsit, főleg a kanyarokban, és Attila nagyon megkönnyebbült, amikor végre megálltak Gajdosék villája előtt. Árnyas, csendes utca volt, a végében meg-megvillant a Balaton vize, és látni lehetett Tihanyt a kivilágított apátsággal. A lány sóhajtva szállt ki:
– Na, ez elég necces volt…
Attila levette a vontatókötelet, és berakta a csomagtartóba. Aztán nem tudta, mit csináljon. Hallotta, hogy nevetnek és kiabálnak valahol a kertben. Gajdos Judit a kulcsát kereste.
– Szólok az öcsémnek, aztán mehetünk. Egy colát vagy valami üdítőt addig?
– Nem – hárított Attila. Hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát. – De a mosdóba elmennék.
– Hát persze – bólintott a lány, és kinyitotta a kaput.
Kétszintes villa volt, a hátsó teraszon az asztal mellett fiatalok kártyáztak, néhányan a kertben lévő fürdőmedencében fröcsköltek, nevettek. Nagy volt a hangulat, szólt a zene, és senki sem volt már józan . Legkevésbé Gajdos Norbert, aki meghallotta a szöszmötölést, és bekukkantott a házba.
-Na, sikerült? – kérdezte, amikor megpillantotta a nővérét.
– Amint látod – válaszolta az, s Attilának az volt az érzése, valamiért restelkedik előtte. Gajdos Norbert észrevette Attilát.
– Á, szia… a megmentő… kár, hogy nem koccinthatok veled. … De ha nem sértelek meg, egy üveg jófajta bort adnék.
Attila látta, hogy Norbert egy jóakaratú, becsípett fiú, semmi több – de mégis bekeményedett.
– Ritkán iszom, kösz. Itt jobban el fog fogyni.
– Az nem vitás… Na, komolyan… Ágika, akkor te hívd majd meg, ha már nem kell vezetnie.
– Jó… – mosolygott kényszeredetten a nővére. – Na menj vissza, csak beugrottam szólni, hogy kint hagytam a kocsit. Amúgy készülj fel rá, hogy holnap szólnak megint a szomszédok
Igenis – tisztelgett a testvére katonásan – legalább is annak szánta -, de elvesztette az egyensúlyát. – Ajajj- konstatálta, aztán beleszívott a cigarettájába, és Ágira nézett.- De az-ahogy helyesen mondtad -, holnap lesz. Megyek is. Amíg ma van.
– Na jó, ez reménytelen… – mondta a lány szinte mentegőzve, és Attilára nézett, aki minél előbb kint akart lenni, és nem mozdult az arca. Gajdos Judit habozott, aztán azt mondta: – Ja, persze, a mosdó. – És megmutatta.
10 perc múlva már úton voltak Pest felé. Amint Gajdos Judit beült Attila mellé, megszólalt a telefonja, és hosszasan beszámolt valakinek arról, mi történt vele. Attila nem bánta, sőt. Eléggé feszítette a gondolat, hogy a kocsi összezártságában majd muszáj lesz elbeszélgetnie valamiről ezzel a lánnyal, akihez semmi köze, akit nem is ismer, aki messze van, és akit az a negyedóra ott a balatoni nyaralóban még messzebb repített. Most nem számított, hogy ez a helyzet elvileg ragyogó lehetőség lenne nemcsak hozzá, hanem a világához is közelebb kerülni. Oly távolinak és idegennek tetszett ez a világ, amelyben az utcák végén a tihanyi apátságot lehet látni- szinte vágyakozva gondolt arra a parkolóra, amire a hálószobájának az ablaka nézett. Már Érd környékén jártak, amikor Judit eltette a telefont. Furcsa csend telepedett közéjük, és Attila nem szándékozott megtörni. Végül a lány szólalt meg:
– Már közel járunk, ugye?
– Igen – bólintott Attila, de nem nézett rá. – Negyedóra, és bent leszünk. Ilyen későn valószínűleg nem lesz nagy forgalom. Főleg Budán.
– Én Pesten lakom, ott azért van élet ilyenkor – mondta a lány. Attila meglepődött, de igyekezett nem mutatni.
– Igen… Akkor hova is megyünk?
Gajdos Judit megmondta a címet. Frekventált hely volt, nem vitás. De mégsem Buda.
– Beírom a GPS-be, még nem vagyok annyira ismerős Pesten – mondta, és meglepődött magán, mért akarja annyira hangsúlyozni, hogy vidéki. De jólesett a lelkének.
– Igen, kell egy kis idő… – mondta a lány tűnődő hangon, és kinézett az ablakon. Aztán nem szóltak többet, amíg meg nem érkeztek egy több emeletes, új építésű lakóház elé. Kicsit mindketten zavarban voltak. Mielőtt Gajdos Judit becsukta volna a kocsi ajtaját, még egy hirtelen ötlettől vezérelve behajolt.
– Tényleg köszönöm. És … amit az öcsém mondott, azt a köszönő italt majd megejtjük.
Attila arca megrándult. Nem mondhatta, hogy „nem szükséges”, bár azt szerette volna. Így hát minden lelkesedés nélkül bólintott. Nem várta meg, míg a lány eltűnik a ház kapujában- azonnal továbbhajtott. Meg sem nézte igazán Gajdos Juditot.

Folytatjuk