„tárt szivemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.”
(Szabó Lőrinc)

hiába az évek vonulása
huszonöt év elpergett hiába

s vérző seb fekete felleg vagyok
soha egészen meg nem gyógyulok

s hiába rajzol az emlékezet
semmi homály nem fedi lényedet

oly eleven csillogó két szemed
mintha elkerült volna végzeted

hullámzó habokba hullva halva
s mégis mintha meg se lennél halva

létezel te lelki szemmel látlak
s véges életem végéig áldlak

mert élő vagy való világomban
és halott csupán rémálmaimban

veled élek veled végleg halok
hozzád hazavisznek az angyalok

Mintha a lelkem

„tárt szivemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.”