A zamárdi út óta Gajdos mintha lazított volna azon a feszességen, amivel Attilát kezelte. Először is elbeszélgetett vele az út részleteiről, megkérdezte, szeret-e vezetni, és ettől kezdve el-elejtett egy-két nemhivatalos megjegyzést, mondatot.
Attila úgy találta, nagyon is megérte az az éjszakai műszak. Gajdos még Attila családjáról is érdeklődött, és mintha nem lett volna olyan érdektelen. Aztán egy nap behívta az irodájába, és azt kérdezte:
– Szereti az operát?
– Őszintén szólva, nem sokat jártam idáig operába – felelt Attila óvatosan. – De általában szeretem a komoly zenét.
– Nos, jó… tudja, mi gyakran járunk, van páholyunk. Néha szoktunk tiszteletjegyeket is kapni. Ha van kedve….
– Persze, nagyon is. Mikor lenne?
– Szombat este. 7 óra. Bohémélet. Jó helyen … 3 . sor. Jól fog látni.
Attila arra gondolt: mint a filmekben. A felső tízezer egymást pásztázza az Opera erkélyeiről, a többiek a földszinten meg nézik őket. De a 3. sor azért elég jó.
Kicsit bajban volt, mit vegyen fel. Azt feltételezte (és jól), hogy illik elegánsan menni. Aktuális volt már amúgy is egy öltönyvásárlás. Azzal aztán el is ment a szombat délelőttje. Vett még egy jobbfajta nyakkendőt is, és egy márkás férfiparfümöt.
Amikor aztán leült a földszinten a lassan megtelő színházban, és körbenézett óvatosan, azt is megértette, Gajdosék mért ilyen elkötelezett operába járók. Ami nem sikerült annak idején városházi tolmácsként, az most igen: a központi páholyban megpillantotta Őt és a feleségét. Rögtön beugrott, hogy olvasta, mennyire szívügye az Opera. Hát persze… Már mindent értett. Valóban: sok ismert arc villant fel a páholyokban és az első sorokban. Megtalálta Gajdosékat is, aki a feleségével és Judit lányával várta az előadást. Attilának végre módja volt a lányt szemügyre venni.
Az első benyomása az volt róla, hogy bár a bennfentesek egyik páholyában ül, mégis valahogy „kívül áll”. Nem volt hangsúlyozottan kiöltözve, se kisminkelve, se készen a lelkes befogadásra. Azt nem mondanánk, hogy kelletlen volt, de míg a többségen erőt vett az izgalom – ki tudja, a színházi előadások előtt szokásos vagy a központi páholyban ülő Ő pásztázó tekintetének szóló -, addig Gajdos Judit láthatóan nyugodt volt, és a műsorfüzetet olvasta. Félhosszú hajába pántot tett, és az egyetlen extra a nyakára kötött lila sál volt, ami kellemesen ellenpontozta egyszerű ruhájának feketeségét. Néha odahajolt apjához – és el-elmosolyodott. Nem figyelte a nézőteret – vagy mert ismerte az emberek jó részét, vagy mert egyszerűen nem érdekelte. Attila inkább az utóbbira szavazott, és nem nagyon zavarta, hogy ő is „az emberek ” között van, hiszen először próbált helyet találni ebben a parfümös, fecsegő és igyekvő társaságban – nem sok sikerrel. Elfogta az idegenség nyomasztó érzése, alig várta, hogy elsötétedjen a nézőtér, és vele az ő kívülállása is.
Mivel (mint tudjuk) művészetre fogékony lélek volt – továbbra is lelkesen olvasta a kihagyott irodalmi remekeket Kuna Imre tanácsai alapján, akivel rendszeresen levelezett a Messengeren,- hamar magával ragadta a csodálatos muzsika, és csak az első felvonás végén szakadt megint rá az idegenség érzése. Kiment a folyosóra, elvegyülni a tömegben, bár igazi elvegyülésre – érezte – nincs se reménye, se képessége, de éppenséggel kedve sem. Hogy a feltörő bizonytalanságot valami céllal kordában tartsa, elindult a büfé felé. Hatalmas sor kígyózott a pultok előtt, így letett róla, hogy horror áron igyon valamit – úgy döntött, keres egy csendesebb sarkot, ahol szép nyugodtan kivárja a szünet végét. De nem volt szerencséje – mert Gajdosék szembejöttek, és Gajdos István már észrevette.
– Á, Attila – ugye nem bánta meg, hogy eljött? – kérdezte. Egészen más volt, mint a munkahelyen – oldott és kedves.
– Nem, dehogy is – rázta a fejét meg Attila -, nagyon tetszik.
– Jó helyen ül? Lát rendesen?
– Persze. Minden tökéletes.
– Na, örülök – konstatálta Gajdos, és tekintete már körbejárt. Attila érezte: vége az audienciának. Megindultak, halkan köszönt. Gajdos felesége átnézett rajta, de Judit nem. Sőt, hirtelen megszólalt:
– Kár, hogy olyan nagy a sor, mert már meg akarnám köszönni a segítséget. Esetleg az opera után?
Attilát készületlenül érte az ajánlat, nem tudott milyen ürügyet kitalálni. És Gajdos előtt hogyan is háríthatná el a lánya ajánlatát? Amellett Judit természetes volt és rokonszenves.
– Hát … ha még nyitva lesz valami….
– Találunk – mosolyodott el a lány, és mielőtt tovább ment volna, hozzátette:
– Akkor az opera előtt…
Ettől kezdve Puccini zenéjétől egy dolgot várt Attila: hogy sose legyen vége. De Mimi már haldokolt, és a történetet remekművé emelő zene katartikus pillanatát Attila elmulasztotta: arra gondolt, mindjárt találkozik Gajdos Judittal. Mit nem adott volna, ha hazamehet olvasni – ehelyett feszenghet a főnöke lányával, aki páholyból nézi azt, amit ő a földszintről….
Lassan, körülményesen indult kifelé a szedelőzködő emberek között, semmiképpen sem akart hamar kiérni, hogy sokan lássák, ahogy ott vár – pláne Gajdos és a felesége. Addig taktikázott, míg az utolsók között lépett ki az operából, és így esett, hogy nem ő várt Gajdos Juditra, hanem fordítva. A lány láthatóan nem bánta, szóvá semmiképpen sem tette.
– Nehéz az embernek ilyenkor visszatalálni a valóságba – mondta Attilának, amikor az odaért, és Attila látta, hogy az arca megrendült – nyilván a zenei élménytől. Ez az érzékenység meglepte.
– Igen… – bár, ahogy édesapádnak is mondtam, én elég műkedvelő vagyok ezen a területen. ritkán járok operába. De nagyon élveztem.
– Örülök – mondta Judit tűnődve, és látszott, hogy tényleg most „ocsúdik”. – Nálunk amolyan kötelező kűr. Nyilván, tudod, miért….
Attila tudta, hogy Judit mire gondol. És hogy ilyen nyíltan beszél erről a zenebaráti szervilizmusról, nagyon és kellemesen meglepte. De azért óvatos volt, és csak alig észrevehetően mosolyodott el. Már csak ők álltak az Opera előtt.
– Akkor menjünk? – kérdezte. – Vagy autóval vagy? – Emlékezett rá, hogy a lány az operához közel lakik, de ki tudja.
– Itt lakom 10 percre – mondta Judit. – Gyalog vagyok. És a házunkkal szemben van egy remek cseh söröző.
Hogy Gajdos István lánya sört iszik, ez több volt, mint amit Attila fel tudott dolgozni. Csörömpölve törtek össze a képzeletbeli camparis és konyakospoharak.
– Remek. A cseh söröknél már csak a cseh filmeket szeretem jobban – kockáztatott meg egy bátrabb mondatot, csak hogy a lány tudja: operába ugyan nem jár, de a filmekhez ért.
Kis, könnyed zavarban beszélgettek a sörözőig, ahol kevesen voltak – egy órával zárás előtt érkeztek, és egyébként sem volt „bulizós” hely. Egy ablak melletti asztalhoz telepedtek, ahonnan rá lehetett látni a lány házára, és ami fölött Svejk mosolygott ostoba-kedvess ábrázatával.
– Nem kötelező ám sört inni – jegyezte meg Gajdos Judit.
– Ezt nem tehetem meg a jó öreg közlegénnyel – nézett fel Attila Svejkre, és kért egy pohár plzenit. Gajdos Judit viszont konyakot kért, miközben azt mondta:
– Én, azt hiszem, elárulom – remélhetőleg, megbocsátja…
Aztán beszélgetni kezdtek a könyvekről, és Attila hálát adott Kuna Imrének, akinek a révén bőven tudott olyan könyveket említeni, amiket a lány nem ismert. Arra nagyon vigyázott, hogy a lány családját ne említse, és az sem kérdezett az övéről – amit viszont némileg zokon vett. Még ittak egy kört, és fejükbe szállt kicsit az ital – Attila zárkózottsága feloldódott, és mesélt egy-két sztorit rövid ideig tartó tanárkorából. Elég sokat nevettek is – és amikor zárórakor kiléptek a sörözőből, mindketten úgy érezték, hogy kevés volt az idő.
– Mondanám, hogy hazakísérlek.. .- mosolygott feszengve a bejárat előtt Attila, és Judit felnevetett.
– Végül is azt tetted.
– Hát akkor… –
– Igen. … Egyébként messze laksz?
– Nem annyira. És biciklivel vagyok.
– Jézus… hol hagytad?
– Az Opera előtt. Mert?
– Ez nem Hollandia. – Attila nem igazán értette. – Itt még lezárva is kockázatos késő este biciklit az utcán hagyni.
– Nem hiszem, hogy erre a bicajra bárki is pályázna.
– Az mindegy. Mindent ellopnak – válaszolta Judit. Utálkozó arckifejezése nem a biciklinek szólt, hanem azoknak, akik megzavarják a világ rendjét a javak érthetetlen eltulajdonításával. Ez a megvetés Attilát hirtelen ingerültté tette.
– Igen, mindent és mindenki… – Judit arcán csodálkozás villant meg – elértette, mit is akart ezzel Attila mondani. Már nem volt idő arra, hogy a jól induló estének a vége is jóízű maradjon, mert Attila elköszönt:
– Na, megyek is, hátha mégse mindent… – Aztán látva a lány elkedvetlenedő arcát, hozzátette:
Jó pihenést, eléggé elszaladt az idő.
– Ó, nagy pihenés nem lesz, holnap kora reggel teniszezek…- A fiú arca megrándult. Muszáj volt ezt helyre rakni.
– Most nyilván azt gondolod, igazi úri sport… de nem az. Ez csak amolyan sztereotípia.
– Nem gondolom azt – bár nálunk inkább a foci járta. De a főnököm – mármint a gimnáziumban – sokat játszott, és volt egy kisebb pálya az iskola udvarán, úgyhogy valamennyire ismerem.
– Egyszer játszhatnánk – vetette fel Judit, hogy minél messzebbre tolja az elmúlt pillanatok feszültségét.
– Azzal nem járnál túl jól – hárított Attila, és fanyarul elmosolyodott. A lány nagyon vonzónak látta, és kezdte elveszteni a biztonságát.
– Azt majd meglátjuk.
– Inkább ne lásd meg! – zárt le Attila.- Köszönöm az italt, sőt, a kettőt. Jó hely, megjegyzem.
Judit azt szerette volna, ha mást jegyez meg. Elmosolyodott, de belül nagyon kedvetlen volt.
Attila is vegyes érzésekkel sétált vissza az Operáig. Fel sem merült benne, hogy nem lesz ott a biciklije. Ott is volt…

Folytatjuk