Miután bement a lakásba, Gajdos Judit töltött magának még egy konyakot, és leült a nappalijában. Mint tudjuk, azzal a szándékkal hívta meg Attilát, hogy revansot vegyen, a fiú nem-lelkesedését megtorolja, megbizonyosodjon arról, hogy annak tartózkodása mögött nincs semmi, csupán tartózkodás, ő pedig megnyugodva besorolja a nem-érdekesek közé, és szélsebesen elfelejtse.
Ehelyett ott tartott, ahol a találkozó előtt, sőt még ott se.Igaz, Attila nem-lelkesedése alig-lelkesedésre váltott (talán), tartózkodása részlegesen (de semmiképpen sem véglegesen) oldódott – de visszafogottsága mögött egy valóban érdeklődésre érdemes személyiség sejlett fel, aki viszont nem nagyon akart aspirálni erre az érdeklődésre. Ez (jegyezzük meg) Gajdos Juditnak való feladat volt, de idő kellett, amig feladatnak látta.
Egyelőre kisebb kudarcként könyvelte el az estét. De másnap már jobb kedvvel ébredt – és a kudarcból feladat lett.

Attila korántsem érezte kudarcnak a Gajdos Judittal való találkozást. Visszapörgetve az estét, úgy találta, a lány nem fölényeskedett, meglepően értették egymást és egymás humorát, Judit egy szót se szólt a családjáról – egy szóval várakozáson felül jó benyomást keltett, és a búcsúzás előtti kisebb feszültséget Attila már elengedte – annál is inkább, mert érezte, hogy „ő jött ki jól belőle”. Egyébként tetszett is neki a lány. Nem volt meg ugyan benne az a bájos félszegség, ami Ildiben, és ami olyan ellenállhatatlan gyengédséget váltott ki belőle – de hát Ildi a múlt volt. Gajdos Juditból erő áradt, nem demonstrált erő, hanem megnyugtató, magából következő – és ezzel az erővel, Attila úgy érezte, sikeresen vette fel a versenyt. Igazából várta, hogy újra ringbe szállhasson.

Erre két hét múlva került sor, amikor megcsörrent a telefonja, és Gajdos Judit beleszólt:
– Szia, ráérsz holnap délelőtt?
– Hát…. különösebb programon nincsen. Mért?
– Szavadon fognálak. Kellene egy játékos a pároshoz. Norbi az utolsó pillanatban lemondta.
Attila nem emlékezett semmi olyasmire, amire ez a „szavadon fognálak” illett volna.
– Szerintem nem én vagyok, akit keresel. Mondtam, hogy nagyon kezdő vagyok.
– Norbinál kezdőbb nem lehetsz. Ez csak amolyan hobbijáték. Mindenki amatőr.
Attila hallgatott egy kicsit. Ha most nemet mond, talán nem lesz folytatás.
– Hát jó… De figyelmeztettelek. Hol és hánykor?
– Úgyis kocsival megyek, ha idejössz a söröző elé (Gajdos Judit majdnem azt mondta, hogy a „sörözőnk”elé) , szívesen kiviszlek.
– Kösz, de inkább biciklivel megyek – mondta Attila, aki úgy döntött, nem tesz több engedményt.
– Hát jó, de messze van – mondta a lány kicsit sértődötten, aztán megadta a címet. Attila megnézte az óráját. Péntek délután 5 óra volt. Rájött, hogy nincs teniszruhája és ütője sem.
Másnap reggelre mindegyiket beszerezte, habár eléggé sajnálta rá a pénzt. Még hűvös volt, amikor imígyen felszerelkezve elindult, és a hosszú bicikliút alatt azon gondolkodott, mivel is vértezze fel magát a bejósolható nehézségekkel szemben. Amit Gajdos Juditnak mondott, igaz volt: az iskola udvarán lévő teniszpályán legfeljebb ha ötször-hatszor próbálkozott meg a játékkal. Mindazonáltal bízott magában, mert az ilyesmiben elég tanulékony és ügyes volt, és amúgy is hangsúlyozta kezdő mivoltját. Lámpaláza azonban ennek ellenére egyre erősödött, ahogy a pályához közeledett. Elhatározta, hogy nem veszi véresen komolyan, és elegánsan önironikus lesz, ha szükség lenne rá.
A pálya előtt már ott állt Gajdos Judit autója, és ennek örült, mert a másik 2 játékost nem ismerte. Már ők is ott voltak, melegítettek a pályán – összeszokottságuktól Attilán szorongás vett erőt, bár kedvesen fogadták, és megköszönték, hogy megmentette a játékot.
– Hát azt nem tudom… Nem ígérhetek semmit… -mondta. Mindenképp tudniuk kellett, hogy ha rosszul játszik, hát magukra vessenek: ő jelezte előre, hogy kezdő.
– Mi is csak pötyögünk, majd meglátod – mosolyodott el Judit, és elnézte Attilát, akin veszettül jól festett a fehér póló és nadrág. Ő nem követte a sportág dresszkódját, ahogy a többiek sem.
– Látom, Wimbledonra gyúrsz – jegyezte meg a másik páros férfitagja, Péter, egy kicsit már hájas, szemüveges férfi, akin csak egy sort volt, amelyből kibuggyant a hasa. Erősen tűzött a nap. Attila nem értette. Judit segítette ki:
– Tudod, Wimbledonban csak fehérben lehet játszani. – Attila nem tudta, és bosszúsan gondolt arra, hogy „túlöltözte őket”. De azért próbált jó képet vágni.
– Gyere, melegítsünk, vágjunk bele – szólt Judit, és Attila belevágott. Mivel ambiciózus volt mindenben, sokkal inkább neki való volt ez a játék, mint gondolta. Megfigyelt, utánozott, tanult a hibáiból, és rendszeres sportolása révén mindegyiküknél jobb volt az erőnléte. Kezdő volt, kétségtelen, és ez meg is mutatkozott – de az is látható volt, hogy könnyen elsajátítja, amit kell, és hamar fejlődik. A 2. szettben már múlóban volt a görcsössége is, az ütő kezdett neki engedelmeskedni, és szerzett egy-két pontot, amiért aztán Judit zajosan megdicsérte. A lány nagyon jól játszott, egyelőre Attila csak statisztált, de érezte: ez akár meg is tudna változni. A 3. szettben már a hálóhoz is elmerészkedett, fel-felugrott lecsapni a labdát – és egy ilyen felugrás után szerencsétlenül ért földet. Aznapra befellegzett a játéknak, legalább is a részéről. A másik fiú támogatta le a pályáról, székre ültették, próbált felállni, nem sok sikerrel. Egy idő után már tudott néhány lépést tenni, de kínzó, hasító fájdalommal.
– Nem tudom folytatni, bocs – mondta.
– Ugyan – legyintett Péter, – amúgy is a végén jártunk. – Tök ügyes voltál.
– Kösz.
– De tényleg – erősítette meg még egyszer Péter, aki közben a hűtőből előhalászott egy sört. – Tölthetek?
Attila csak most érezte, mennyire kimelegedett és elfáradt.
– Az jó lenne.
Mennyei volt a sör íze, és Attila a fájdalom ellenére elégedettséget érzett. Nem csak arról volt szó, hogy nem égett le a többiek előtt, hanem arról, hogy kedve támadt ehhez a sporthoz. A többiek dicsérték – őszintének hatott. Mivel nem evett semmit, a sör megártott – kellemes bódulatban ült, és beszélgetett. Aztán Péter és a másik lány, akiről kiderült, hogy a menyasszonya, szedelőzködni kezdett, és Attilának hirtelen eszébe jutott, hogy hogyan vergődik haza. Biciklizésről szó sem lehetett.
– Péterrel betesszük a kocsimba a biciklidet, és elviszlek – jelentette ki Judit. – Van egy nagyon jó kenőcsöm otthon, odaadom.
Attila nem tiltakozott. A megkönnyebbülés, hogy rendben mentek a dolgok, a sok új impulzus, a játék öröme, a napsütés, a sör elbágyasztotta, és elaludt a kocsiban. Csak akkor ébredt fel, amikor Gajdos Judit megállt a ház előtt.
– Bocs… – mondta Attila zavart mosollyal. Futásban megizzadt haja csapzottan hullott a homlokába, és Gajdos Judit szíve megdobbant. – Szoknom kell még ezt…
– Nem gond, persze, hogy elfáradtál – mondta a lány. Volt valami furcsán, édesen meghitt abban, ahogy vezetett, oldalán az alvó fiúval. – Gyere, odaadom a kenőcsöt. Segítek kiszállni.
– Szerintem menni fog, már nem fáj annyira – mondta Attila, de nem ment. Rá kellett támaszkodnia Juditra..
– Szerencse, hogy van lift – mondta a lány, miközben betámogatta a lépcsőházba. A 3.-on lakott. Kellemes hűvös csapta meg Attila kipirult arcát, ahogy beléptek. Judit eltámogatta a nappaliban egy fotelhez, aztán így szólt:
– Gondolom, szomjas vagy. Iszol valamit?
– Csak ha te is.
– Hát persze. Van sör, de én inkább boros vagyok.
– Én maradnék a sörnél.
Amíg a lány kint motozott, Attila kicsit körülnézett. Rögtön megállapította, hogy „látszik” a gazdagság a szobán – egyszerűsége rafinált és megkomponált volt, tárgyaiban, színeiben, összhatásában. Viszont semmiképpen sem hivalkodó. És sok volt a könyv, nagyon sok – az előtte lévő dohányzóasztalon is ott volt egy, bár a címét nem látta. Fényképeket is keresett, de nem az a stílusú nappali volt, ahol ilyeneket kiraknak. Vajon egyedül él? Nem tud róla semmit – döbbent rá, és először támadt vágya arra, hogy ezen változtasson.
– A teniszpályák új csillagára – viccelődött a lány, amikor megfogták a poharukat. Attila úgy találta, tényleg nagyon kedves. Ahogy előrehajolt, hogy koccintson vele, édes, finom parfüm illata csapta meg, és izgatott lett.
– Új, és máris kihunyt csillagára – mosolyodott el, a lábára nézve, s ahogy megmozdította, felszisszen a fájdalomtól. Megtapogatta: nagyon megdagadt. Judit letette a poharát, felállt.
– Hozom a kenőcsöt.
Amikor visszatért, Attila épp a bokáját dörzsölte, láthatóan aggódott.
– Bekened? – kérdezte a lány.
– Majd otthon. – Valahogy túl intim lett volna itt a bokáját kenni. Judit bólintott. – Csak éppen el kéne odáig jutnom – tette hozzá Attila.
– Jézus, én meg ittam – kiáltott fel a lány. – Nem merlek így elvinni. Már egyszer megjártam. De majd hívunk taxit.
– Nem gond – mondta Attila, bár fejben máris kiszámolta, mennyi pénzt fog kidobni emiatt. De jobb is így. Nagyon kellemes volt ebben a hűvös, szép lakásban – és nem bánta, hogy Judit nem tud elvezetni a nyilvánvaló kontrasztig.
– Jó, de akkor berakom a biciklidet majd a tárolónkba.
– Merthogy mindent lopnak? – évődött Attila.
– Ja, igen… és ne felejtsük el azt sem, hogy mindenki…
Felnevettek. Attila felbátorodott, és kérdezni kezdte a lányt – kiderült, hogy 2 éve él ebben a lakásban, és miközben erről beszélt, egyszer sem használt többes számot. Kicsit ő is faggatta Attilát arról, szereti-e a pesti életét – és Attila a sörtől ellazulva őszintén elmondta, hogy elég elveszett még. Később emiatt otthon nagyon bosszankodott – pedig ettől Gajdos Judit csak még vonzóbbnak találta.
Megjött a taxi, és Attila ugyan nagyon lassan, de már magától ki tudott menni a liftig. A liftben furcsa zavarban hallgattak. Aztán amikor Attila nagy nehezen beszállt az autóba, eszébe jutott, hogy odaadja a biciklizár kulcsát a lánynak. Kinyújtotta a kocsiablakon keresztül, és a természetesnél egy pillanattal tovább tartotta a tenyerében Judit kezét. A lány hagyta, és nézték egymást komolyan, meglepetten és majdnem boldogan.

Folytatjuk