ITTHON VAGYOK

Angliából jövet fölfedeztem magamban egy érzést, melyet eddig nem ismertem, egy újfajta hazafiságot. Rájöttem arra, hogy a kontinens fia vagyok, annak a szárazföldnek, mely Európát és Ázsiát foglalja magában, s tudományos szóval Eurázsiának neveztetik. Csapó esőben álldogáltam a hajó orrán, lestem a dieppe-i partot, de már jóval előbb baráti szellők futottak felém, s az égen annyi köd és sötétség után felvillant a verőfény. Bárányfelhők búvócskáztak egymással. Amikor partra szálltam és átsétáltam a vasúti állomásra, a sínek mentén, a talpfák közül azok a virágok kandikáltak ki, melyeket valaha az Alföldön láttam, a pipacs, csomorika, kikerics piros-fehér-lila háromsága. Föllélegeztem, s ezt gondoltam :
– Itthon vagyok.
A jelek egyre sokasodtak. Egy francia fiúcska ácsorgott vonatom ablaka alatt, vásott ruhában, tétlenül, nyilván a vonat indulásához jött ki, az a gyerek, akit nálunk a kontinensen cigarettáért szokás elszalasztani a legközelebbi tőzsdébe. Elküldtem, s hozta a cigarettát. Odaát, a szigeten, mindez lehetetlenség lett volna. Itt már ismerős minden forma, mozdulat, jelbeszéd. Köröttem, a házak ablakaiban emberfejek, az emeleten egy mosónőszerű termetes asszonyság bámul ki, kaján megjegyzéseket tesz a járókelőkre, mire a többiek torkukszakadtából nevetnek. Mind kíváncsiak, mind vidámak, mind élnek, s nem szégyellik, hogy élnek. A levegőben boldog, rokoni zsivaj. Mindenki beszél. Az utasok hangosan vitatkoznak. Hallom az első üdítő gorombaságot. Micsoda marhaság, micsoda disznóság. Útitársamhoz hajolok, a fülébe súgom:
– Itthon vagyok.
Párizsban este feltündökölnek a kávéházak, melyek annyira hiányoztak nekem, az új közélet füstös, áldott agorái. A Boulevard Saint-Michel gesztenyefái alatt valami facér munkás alszik félrebillent fejjel, borostás állal egy utcapadon. Most látok először valódi szegény embert. Igaz, ott túl is van, éppen elég, azokat valahogy véka alá rejtik, felöltöztetik, kimosdatják, nem teszik ilyen őszintén kirakatba. Pedig az is a színjáték gazdagságához tartozik. Éjfél felé a földalattin ülök. Velem szemben egy leány, meg egy fiú. Hang nélkül veszekszenek, úgy, hogy ajkaik mozgásáról olvassák le a szavakat. Egyszerre a fiú lecsókolja a lány karminpirosra festett, dühös száját. A csók hosszú. Legalább egy negyed percig tart. De nincs benne semmi illetlen vagy szemérmetlen. A villanyfényes teremkocsiban senki sem ügyel rájuk. Ők se miránk. Mennyi szabadság, emberiesség, élet. Most szinte fölkiáltok:
– Itthon vagyok.

Pesti Hírlap, 1927. november 12.

1. Pusztai Péter:
   2021. szeptember 7. 03:51

   EGY ILYEN REMEKMŰHÖZ NEM KELLENE HOZZÁSZÓLÁS. CSUPÁN ANNYI, HOGY KÉT KONTINENS KÖZÖTT VAGYOK ÉS ITTHON VAGYOK. PP. MONTRÉAL