Másnap Attila lába viharos javulásnak indult. Azt tervezte, hogy ír egy sms-t Juditnak, mikor mehet el a biciklijéért. De a lány megelőzte, mert kora délután felhívta:
– Szia, otthon vagy? Megyek Zuglóba, ha megadod a címed, elviszem a biciklit.
Attila megmondta, de közben bosszankodott. Jobb lett volna nem látnia a lánynak a lakótelepet, ahol – ráadásul – albérletben lakik. De mindegy, már semmit se tehet. Úgyhogy csak lássa…
– Itthon. De van, aki berakja a kocsidba?
Kis csönd volt a másik oldalon.
– Nagyon megvetsz, ha bevallom, hogy nem vittem be a tárolóba?
– Ezt még át kell gondolnom – mosolyodott el Attila. Elhatározta, hogy felhívja a lányt .- Csak lássa, ő hogyan él. Aztán … aztán döntsön. De miben is?…
Ez az öntudatos hangulat körülbelül addig tartott, amíg le nem ment, hogy együtt kivegyék az autóból a biciklit. A ház előtt 3 nagy kuka állt, és szokás szerint a kukázók mellészórtak egy csomó szemetet. A lány ügyet sem vetett rá, de Attilát zavarta. És nem volt lift.
– Most én köszönném meg ezt egy kávéval, de 4 emeletet kell hozzá menni – mondta a lánynak, miután berakta biciklit a tárolóba.
– Nem gond. Ma még úgysem sportoltam – mosolygott Judit, és elindultak. A megkopott linóleum csikorgott a talpuk alatt. Az első emeleten – mint oly gyakran – kidugta a fejét a néni. „Nézem, jön e már a fiam”- magyarázta, miközben leplezetlenül végigmérte őket. Lecsószag terjengett.
– Hát itt lakom én – nyitotta ki Attila az ajtót. – Garantált testmozgás, és közben társasági élet. Tiszta Hawai…Helyezd magad kényelembe. Főzöm a kávét.
A konyhában aztán arra gondolt, a lány nyilván feltérképezi a szobát a szedett-vedett bútorokkal, és hozzárakja a lecsószaghoz, a linóleumpadlós lépcsőházhoz és a negyedik emelethez. Hirtelen elment a kedve az egésztől. Mit kezdjen vele? Aztán hallotta, hogy Judit kijön a konyhába.
– Lehet, hogy inkább bort innék, ha van – mondta. Ott állt mögötte, Attila érezte a leheletét a hátán. Megborzongott, és megfordult. A lány egyenesen a szemébe nézett. Egy hajpántja alól kiszabadult tincs az arcába hullott.
– Persze… csak akkor hogy mész haza kocsival – motyogta Attila elfúló hangon.
– Majd megoldom. Vagy majd reggel …
– Jó ötle t- simította hátra a a lány haját, miközben arra gondolt: „Istenem, majd egy éve nem voltam nővel!”. Mielőtt elkezdte vetkőztetni, még lehúzta a konyhában a redőnyt.

Gajdos Judit kellemes és lelkes szeretőnek bizonyult, és ezt gondolta Attiláról is. A konyhapadló kényelmetlen, ám izgató kalandosságát felváltották a kanapéval a nappaliban. Aztán Attila kinyitotta a bort. Kint alkonyodott, már csak a bútorok körvonalai látszottak a sötétben. Judit a családjáról kérdezte, és Attila úgy érezte, hogy igen – elmondhatja ennek a lánynak, aki soha nem nélkülözött, hogy milyen világban szocializálódott. Meg fogja érteni, talán tetszik is neki. Mindenesetre, a lakásról azt mondta, hogy nagyon „cuki”, olyan igazán „retro”, és amikor Attila a rátörő lelkes őszinteségi rohamában bevallotta, hogy nagyon aggódott, mennyire találja cikinek, Judit nevetett. Aztán megéheztek, kiültek a konyhába, virslit főztek. Judit Attila pólójában evett, a szája szélén ott maradt egy kis mustár, Attila átnyúlt az asztalon, és letörölte. Felgyorsult a lélegzetük, egymásra néztek – és újra szeretkeztek. Aztán elaludtak.
Hajnalban Judit felébredt az utcai zajokra. Attila nyitva hagyta az erkélyajtót, és a reggeli forgalom lassan beindult. A lány óvatosan kiszállt az ágyból, és öltözni kezdett. Mindenképp el akarta kerülni, hogy a reggeli gyűröttség állapotában lássa Attila, és fordítva. Emellett szeretett volna fogat mosni és lezuhanyozni. Aggódva pillantott az ágyra, de a fiú nem mozdult. Egy percre hezitált, hagyjon-e valami üzenetet, de nem volt hozzá kedve. Elszállt a tegnap este varázsa – el a lakásé is. Alig várta, hogy hazaérjen. Mielőtt kilépett a lépcsőházból, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán hűlt helyét találja az autójának. De az ott volt, ahová leparkolt. Beindította a kocsit, és lehúzta az ablakot. A friss levegővel bezúdult az egész környék kopár prózája is. Judit úgy érezte, „letudta” Attilát. Igazából sajnálta, mert régen érzett olyasmit, mint előző este. De nem volt mit tenni. Üres volt, haza akart érni. Otthon beállt a zuhanykabinba, és hosszan csorgatta magára a vizet. Aztán ivott egy kávét, leült az asztalhoz, és nézett ki a belső kertbe. Később felöltözött, indult dolgozni. Egy másik kardigánt vett fel – az előző napi lecsószagú volt, Betette a mosógépbe.

Attila hallotta, ahogy Judit motoz, felöltözik, és elmegy. Maga is azon volt, hogy kikerüljék a reggeli fényeket, amelyek össze sem vethetők az esti félhomály jótékony illúziójával. Amikor a lány mögött becsukódott az ajtó, ő is felkelt, bezárta az erkélyajtót, és megpróbált tovább aludni. De nem ment – és legfőképpen azért nem, mert szinte biztos volt benne, hogy Judit hagy valami üzenetet, és egy kicsit csalódott volt. Később azzal nyugtatta magát, hogy semmi szükség nem volt rá – hiszen ezért van az sms meg a Messenger. És egyébként meg nem kötelező neki írnia először. Sőt – inkább ő ír, nehogy a lány azt gondolja, egyéjszakás kaland volt a számára. Felült, lenyúlt az ágya mellett heverő mobilért, és bepötyögte:
„Kár, hogy úgy siettél. Pedig azt terveztem, hogy ágyba hozom a kávédat. De majd legközelebb”. Szívecske, smiley. Miután elküldte, megnyugodott, és felszínes álomba merült, amig nem csörgött az ébresztő.

Folytatjuk