Első dolga az volt, hogy megnézze, válaszolt-e valamit a lány, és bántotta, hogy nem. De reggel volt, talán nem is nézi ilyenkor a telefonját, ki tudja, mi a programja, hova megy, hova siet. Majd később biztos reagál. Ez az érvelés azonban nem volt elég – Attila gyomra görcsbe rándult, és nagy, erőltetett kortyokban ment csak le a kávé. Reggeliről szó sem lehetett.
Nem ment a munka sem igazán – majdnem türelmetlenül vette fel a telefonját az őt keresőknek -, haragudott rájuk, hogy ők hívták, és nem Judit. Ebédidőben küldött neki egy kérdőjelet, még mindig megtoldva egy smiley-val, de a szívecske elmaradt. Rögtön jött válasz: egy sima ok jel, semmi több. Attilát forró harag és csalódottság töltötte el. Elhatározta, hogy nem reagál, és ha ír Judit, megváratja. Csakhogy a lány nem írt, és Attila a kínok kínját állta ki. Próbálta mentegetni ezt a vérszegény ok jelet – végül is nem mindenki szeret írni, meg igazából ez azt jelenti, amit, vagyis ok, legközelebb hozhatod a kávét az ágyba. De józanabb pillanataiban tudta, hogy valójában azt jelenti, hogy „Már nem fontos.” Hogy miért nem, azt nem értette. Ha visszapörgette az előző estét, nemcsak a szeretkezésüket érezte szépnek, de az utána kialakuló hirtelen meghittségben elköltött vacsorát és az álomittas beszélgetést a sötétben, mielőtt beszívta volna őket az alvás. Mit rontott el, mit nem lát? Meg kell tudnia, meg kell kérdezne. Addig gyötörte magát, hogy büszkeségét legyőzve este mégis írt a lánynak. „És mikor lesz az a legközelebb?” – Már amikor elküldte, megbánta, de nem tudott mit tenni, annyira nyugtalan volt. Kellett, hogy kapjon valami választ, hogy valahogy rávegye Juditot, hogy szóba álljon vele. Félóra múlva pittyegett a telefonja.” Bízzuk a véletlenre” – ennyit válaszolt. Attila egy darabig csak ült megsemmisülten, aztán módszeresen leitta magát. Fejfájásra ébredt – és csak estefelé józanodott ki. És nemcsak a másnaposságból. Arra gondolt, tulajdonképpen az történt vele, ami a cselédlányokkal szokott a realista regényekben (éppen Tolsztojt olvasott). A cseléd kedvét tölti az úrifiúnak – ez esetben az úrilánynak. Nulla rizikó. Hirtelen megképzett előtte Ildi félénk, kedves arca. „Még csak nem is különösebben szép”- gondolta. De ez sem segített. Rettentően vágyott és rettentően haragudott Gajdos Juditra. Revansot fog venni. Hogy mikor és hogy miként, még nem tudta. „Bízzuk a véletlenre” – mosolyodott el keserűen és elszántan. Többet nem kereste a lányt.

Nehéz napok köszöntöttek rá. A véletlenre várni nagyon kilátástalan és kimerítő, és egyáltalán nem volt abban a türelmi állapotban, ami ehhez kellett volna. Sőt. Gyomoridegességgel kelt és feküdt. Komoly harcot kellett folytatnia magával, különösen az első héten, hogy betartsa a fogadalmát, és valóban ne próbáljon a lánnyal valamilyen módon kapcsolatba lépni. A munkahelyen volt a legnehezebb, mert ott nem halkíthatta le a telefonját, és nem kapcsolhatta ki. Ott kellett, hogy legyen a keze ügyében, muszáj volt ránéznie, és hiába „rendezte el” úgymond magában, hogy mi is történt, mégis beleszúrt a gyomrába a csalódás, hogy soha nem jön üzenet Judittól. Gajdost is gyötrelem volt látni – bár abban biztos volt, hogy nem tud semmit róluk, de RÓLA tud, látja-hallja mindennap vagy majdnem mindennap, és ő, Attila nem kérdezhet semmit. Minden nap azt remélte, mégis elejt egy olyan megjegyzést Gajdos, amiből valamit megtud a lánya életéről, de nem… és mért is beszélt volna róla? Az a halvány remény is ott zakatolt Attilában, hogy egyszer csak bejön az apjához Judit valamilyen okkal, ürüggyel- bár idáig sose tette. De mért ne, adódhat valami, vagy akár ő maga akarhat alkalmat találni. Amikor az iroda előtti folyosón lépteket hallott, Attilának elfogyott a levegője – és a belépő csodálkozva látta, milyen zaklatott, piros arccal köszön. Nehéz volt, nehéz – az egész munkanap tömény csalódás, felesleges készenlét és az ebből fakadó megalázottság váltakozó gyötrelméből állt, miközben erejét megfeszítve kellett törekednie arra, hogy tudjon figyelni, ne kövessen el hibát, és Gajdos mindig egyensúlyban lássa, mert az nem történhet meg, hogy egyszer csak azt mondja egy vacsora mellett a lányának, hogy a titkára nagyon megváltozott, mintha valami nyomasztaná, vagy hasonlót… Amikor Gajdossal személyesen beszélt, Attila tehát hangsúlyozottan érdeklődő, energikus volt, de ezzel el is használta minden tartalékját, s amikor beesett a lakásába, ahol nem kellett játszania, úgy dőlt el a díványon, mint aki egész nap zsákolt valahol. Mégis – ez volt a nap legkönnyebb része. Ilyenkor már – aznapra – nem remélt. Ha össze tudta magát szedni (elég ritkán), elment biciklizni – a telefonja nélkül, hogy ne azt figyelgesse, és fogalma sem volt, merre teker. Enni nem nagyon tudott, viszont esténként több pohár bort megivott – sosem a lerészegedésig, csak a megkönnyebbülést hozó enyhe kábulatig. A 2. hét végére 4 kilót fogyott, és kezdte elfogadni, hogy nem fog semmi sem történni. A Facebookon nem, de az Instagramon rálelt Juditra, és látta, hogy frissen posztolt képeket egy teniszmeccsről. Attila felismerte a kissé elhízott Pétert, aki átölelte a lány vállát, másik kezével pedig diadalmasan-mókásan felemelte a teniszütőjét. A pólója izzadtan tapadt rá. Judit azt írta oda: „A fotót Norbi készítette, aki fotósnak kicsit jobb, mint teniszjátékosnak… De azért nem adjuk fel!” és egy csomó smiley. Ez volt az a pont, amikor Attila végleg kijózanodott, és igazán rádöbbent arra, hogy mennyire „elnézte ezt az egészet”.  „Mit képzeltem?” – kérdezte magától szégyentől égő arccal, miközben fel-alájárt a szobájában. Fájt? Fájt. De már nem szívfájdalommal. Inkább dühöt érzett maga iránt, hogy olyan naiv volt. Ettől fogva nem vágyott már a lányra, csakis arra, hogy jóvátételt szolgáltasson magának.

Folytatjuk