1.

A Református Szemle c. folyóirat 1916-os évfolyama 4. száma az alábbi költeményt közölte Szabó Jenő református lelkész (Szabó Dezső prózaíró testvérbátyja) tollából:

Búcsúznak a harangok

Ma tán még hivógatva szólanak,
Oh, hirdettem az Úr szerelmét!
– Bim-bam-bim-bam –
– Bim-bam-bim-bam –
De ércnyelvök megáll maholnap
Oh, ringattam a béke lelkét,
És mennek útrakelve mind!
S most elhagyom e helyet
A gyűlölet tébolya máshol
Leszállanak a vén toronyból
Belőlem szilaj villámot kovácsol
S ahol a halál fergetege tombol,
S testvért gyilkolva bűnre kényszerít!
Csak ott, csak ott szólalnak meg megint.
Az öreg harang sírva kondul:
A költözőket én sirattam,
Bim-bam-bim-bam –
– Bim-bam-bim-bam –
Hová legyek a fájdalomtól,
A végső búcsúpillanatban
Hogy lelkemen ily gyász esik?!
Örök gyász, én sírtam veled!
Jön a szelid, csöndes vasárnap,
Ezentúl, jaj, a szörnyű vészben,
És szózatomra mindhiába várnak,
Az életre a romlást én idézem!
Akik az égi békét keresik!
Én nem sírhatok a halál felett!
Búgásom méla, lágy zenéje
Jámbor hivő, ki egyre vártad,
Bim-bam-bim-bam –
– Bim-bam-bim-bam –
Nem küld vigasztalást a mélybe
Hogy a békét hozó vasárnap
Csititva síró jajokat;
Zendítse hívó hangomat:
Nem csendül a szívek felett meg!
Zúgó szavamnak gyönge mása
Ahol a könnyek, sóhajok születnek;
Legyen tovább a szíved dobbanása
Az én szavam már visszhangot nem ad!
S a régi szentély szívesen fogad!
Oh, egykor, boldogabb napokban
– Bim-bam-bim-bam –
A vész tüze végsőt ha lobban,
Megint a béke lesz velem!
S én újra szent fészkemre lelve
Egyre csak zúgva-sírva-esdekelve
A megbántott Istent engesztelem!…

2.

A nyilvánvalóan alkalmi verset Győrfi Dénes történész idézi Református templomok harangjainak sorsa az I. világháború idején c. tanulmányában (in: Győrfi Dénes: Református sors Erdélyben két világháború között. A Reformáció 500 éves évfordulójára. Editura Ceconi, 2018), mintegy illusztrálva azt a megdöbbenést, amit a világháborúba lépett osztrák-magyar monarchia hadvezetésének döntése váltott ki, amikor a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium közvetítésével szabályosan „hadba szólította” a hatáskörébe tartozó templomok harangjait.

3.

Fejes Áron (1866-1929), a nagyenyedi kollégium tanítóképző intézetének igazgatója, a Nagyenyedi Protestáns Nőegylet egyházi estélyén 1915-ben Háború és kultúra címmel tartott előadását alábbbi szavakkal vezette be: „Nagy időket élünk. A história viharai járnak felettünk. Népek milliói vívnak egymással csatát. Emberirtó harcok üvöltése és zajongó dübörgése, omló vértengerének harsogása, véres dicsőség harsonása s a nyomor jajkiáltása hangzik fel mindenfelé. Mintha egy hatalmas óceán mozdult volna meg körülöttünk, amely népek és nemzetek sorsát teszi kockára s megsemmisítéssel fenyegetné mindazt, amit a civilizáció alkotott és a kultúra megteremtett. Ott látom trónusán ülni a háború istenasszonyát, amint jogarával igazgatja a végzetet; látom, amint intésére vidékek pusztulnak el, falvak égnek le, városok dúlatnak fel; évszázadok munkája, gyümölcse, dicsősége semmisül meg vagyonban, műkincsekben, értékekben s az embereknek egész sokasága esik áldozatul egyetlen intésére. Úgy látszik, a sors a mai nemzedéket választotta ki arra, hogy e viharos idők dicsőségét és nagyságát átélve, nyomorát és pusztulását átszenvedve, küzdelmeivel beírja nevét a világtörténelem lapjaira…”
Nem telik bele sok idő ahhoz, hogy az emberi életeket és értékeket egyaránt kíméletlenül felemésztő háború szemet vessen a Kárpát-medence templomainak ártalmatlan fémtárgyaira is.

4.

Dr. Kenessey Béla erdélyi református püspök 1915. szeptember l-jén keltezett s az esperesi hivatalokhoz intézett körlevelében a Vallás-és Közoktatásügyi miniszter 1915-7424 sz. alatt a hadi célokra felajánlott fémtárgyak beváltásáról s a megrendelő hatósághoz való eljuttatás módozatairól szóló tájékoztatója értelmében, a fémtárgyak a pozsonyi, vagy a budapesti Lipótvárosi állomás fémátvételi bizottságához vonaton kerülnek eljuttatásra, a csomagolási és szállítási költségeket a hadvezetőség megtérítvén a feladóknak. Az elküldéssel egyidejűleg a fémátvételi bizottságban jegyzéket állítanak össze, mely magába foglalná a feladó nevét, lakóhelyét, a vasúti állomás nevét, a csomagok darabszámát és súlyát, valamint azt is, ha a beküldő igényel-e vagy sem anyagi térítést. A fémátvevő bizottságok a küldeményeket lemérlegelik és a csomagolás és szállítás költségeit a katonai parancsnokság utalja ki a beküldőknek.” Az irat egyben arra is rámutat, hogy „szíveskedjenek az egyházmegyék templomaiban nélkülözhető harangok fémmennyiségének megállapítása céljából az egyházmegyénél meglevő vagyonleltárak alapján kimutatást küldeni, arra nézve, hány harang van az egyes egyházközségek birtokában.”
A kimutatás, az igénylő minisztérium átirata szerint, alábbi rovatokat kellett tartalmazza: a politikai község neve; a község lakosságának száma; a református egyházközség lélekszáma; a templomok száma; az azokban levő harangok száma s a régebbi harangoknál azok készítésének időpontja; a harangok hozzávetőleges súlya; a fémkeverék megjelölése, amelyből a harang készült; amennyiben egy templomban több harang van, annak megjelölése, hogy melyiket kivánja megtartani az egyházközség; végül pedig az egyes harangok rendkívüli műértékének feltüntetése. Mindezek után az átengedett harangok súlyegysége alapján számított térítés került megállapításra, mely a háború befejeztével új harangok beszerzésére fog szolgálni. (in: Győrfi Dénes: Református sors Erdélyben két világháború között. A Reformáció 500 éves évfordulójára. Editura Ceconi, 2018)

5.

A merőben szokatlan intézkedés a háború világméretűvé szélesedése talaján született. Az első világháború eseményeit összefoglaló-rendszerező egyik honlapon olvashatjuk ezzel kapcsolatban (http://www.elsovilaghaboru.com/tortenete/cikk/a_harangok_bevonulnak): „1915-re az elhúzódó totális háború, valamint a brit blokád okozta nyersanyagveszteség következtében a központi hatalmak fokozatosan átálltak a hadigazdálkodás rendszerére. Az államhatalom ellenőrzése alá vonta a nagyipari termelést, míg a nyersanyaghiány pótlásának jelentős részét a lakosságnál fellelhető fémeszközök, valamint a templomok harangjainak rekvirálásával próbálta orvosolni. A világháborúban a férfiakat követően a harangok is bevonultak.
A 20. század elején a világ réztermelésének több mint kétharmadát az Amerikai Egyesült Államok biztosította, így a brit blokád elvágta a központi hatalmakat, ennek a modern hadviselés szempontjából kulcsfontosságú fémnek a behozatalától. Az Osztrák–Magyar Monarchia rézszükségletének alig 8%-át tudta csak fedezni saját termeléséből, így a fémhiány már a háború első évében jelentősen megnehezítette a hadianyag utánpótlás biztosítását. Már 1915-ben sor került a fémből készült háztartási cikkek rekvirálására. A Népszava október 6-i tájékoztatása szerint: „Hadi célokra igénybeveszik és beszolgáltatandók a következő tárgyak: Tiszta nikkelből és vörösrézből: Főzőedények, fazekak, lábasok, serpenyők, kannák, sütőformák, főző-, gyümölcsbefőző (lekvár)-, fagylaltkészítő és egyéb üstök, sima, egyszerű asztali készletek, mint például tálcák, tálak, hűtők, gyertyatartók és más effélék.” A beszolgáltatandó termékek listájáról még hosszú sorokon keresztül tudósított az újság…”

6.

A földrajzilag nagy területet átfogó , bonyolult akcióra, több minisztérium munkáját összehangoló eljárás-sorozatot dolgozott ki a kormány, illetve valamennyi illetékes egyházi hatóság. Győrfi Dénes tanulmánya szemléletesen adatolja, hogy a harangok leszerelésére és elszállítására előzetesen lefektetett procedúra-sorozatot a megvalósítás során számos esetben semmibe vették.
Így például Jancsó Sándor nagyenyedi református lelkész 1916. november 30-án kelt átiratában ekként tájékoztatja a történtekről illetékes esperesi hivatalát: „Tisztelettel jelentem, hogy tegnap – nov. 29-én – itt volt a katonai kiküldöttség – minden előzetes bejelentés nélkül jött – és elvitte harangjainkat. A presbitérium határozata értelmében a középső és kis harangokat kellett volna elvinnie, de az utasításra hivatkozva, a nagyot és kicsit vitte el. Az Igazgatótanács 1916-1450 sz. rendelete értelmében az átvételről szóló jegyzőkönyvet 8 nap alatt be kellene terjesztenem Nagytiszteletedhez. Ezt nem tehetem, mert a katonai bizottság 4 példányú – általa magyar, német, oláh nyelven előre elkészített fura szövegű jegyzőkönyvet íratott alá velünk. Ők nem írták alá, a harangok súlyát se mérték itt le. Állításuk szerint Medgyesen fogják ezt megtenni, onnan küldik el ők az egyházközségnek és az egyházi felsőbb hatóságnak a megfelelő példányokat. Próbáltam velük vitatkozni, önkényüknek ellenállani, de meddő dolognak bizonyult, sőt szinte kurtán bántak el velem…”

7.

A korabeli (egyházi) sajtó is foglalkozik a nem mindennapi akcióval, s a maga módján igyekszik hűteni a kedélyeket, a hívek hazafias érzéseire és felelősségére apellálva.
Győrfi Dénes tanulmányában olvashatjuk: Viszik a harangokat címmel a Református Szemle 1916. augusztus l-jén ezt írja: „A hadi célokra felajánlott harangokat tényleg kezdik igénybe venni. Némely vidékeken már gyűjtik. A köteles gondoskodás előrelátása ez, mely semmi aggodalomra nem ad alapot magában. De igen komoly, nemes alkalmat ad minden felekezetnek a hazára s Isten gondviselő jóságára gondolni s a hazáért való áldozatban nemes versenyre kelni.
A „Besztercei Magyar Hirlap”-ból olvassuk, hogy ott minden felekezet mély lelki megindultsággal búcsúzott harangjaitól. Ez alkalommal a mi reformátusaink istentiszteletén Vásárhelyi János paptársunk egyházközsége egész történetét felölelő prédikációt tartott. 1602-ig ott erőteljes magyar prot. gyülekezet volt. A Básta pusztítás óta 1770-ig nem tudott újraszervezkedni a gyülekezet. Templomát pedig lelkészi állással csak 1887-ben tudta felállítani a b.e. br. Bánfy Dezső segítségével. Büszkék, hogy most ők is adhattak szegénységükből – a hazának. A levett harangnál Vilmos császár szavaira emlékeztetett a pap: »Az Úr Isten minden szívbe belehelyezte az imádság harangját’. Hadd zendüljön ez az ércharang szava helyett elfojthatatlan szóval örökké! Elment a harang:” Egyetértést, békességet és szeretetet!” feliratával; ha visszatér, felirata helyett – hozza e javakat: egyetértés, békesség és szeretet!” A harangok szomorú sorsát érzékelteti a Református Szemle 1917. évfolyama 2. számának Különfélék rovatában közzétett Bevonulnak a harangok c. rövid híre is, mely szerint: „Hadi szolgálatra való kiképzésre immár a harangok is bevonulnak. Kolozsvárról e hét folyamán. Református tornyainkból szerdán és csütörtökön. Kedden este búcsúztatták minden templomban az esti istentisztelet keretében, mely prédikációssá bővült ez alkalomra. A hivek és lelkipásztorok egyformán meghatva búcsúztak – a békés viszontlátásra. Ha harangokból ágyúk lehetnek, miért ne lehetnének ágyúkból harangok. Vajha mind átváltoznának!”

8.

A hazafias szólamokon túl, az Erdélyi Múzeum Egyesület szakemberei aggódva figyelik, hogy a harangok rekvirálása sok esetben történik a szakmai konzultáció és mérlegelés szabályos mellőzésével. Az EME ezért 1917 júliusában kénytelen a Vallás- és Közoktatásügyi miniszterhez fordulni, hivatalos beadványban foglalva állást a harangok ügyében.
Már a beadvány legelején rámutatnak, hogy a múltban is számos olyan eljárásról tudtak, mely művészeti és művelődéstörténeti szempontból soha be nem pótolható, helyre nem hozható károkat okozott. Ugyanis a harangok felajánlásánál távolról sem volt megfelelő irányítás művészeti és művelődéstörténeti szempontból. Ennek káros hatása abban nyilvánult meg, hogy különösen faluhelyen, az alacsonyabb műveltségű lakosság sok helyen nem gondolt több évszázados harangja történeti és művészi értékére, hanem egyszerűen abból a gyakorlati meggondolásból, hogy az újabb harang tovább tart mint a régi, ez utóbbit ajánlotta elvitelre. Másutt a hatóságok nem elég részletes, nem elég szabatos és körültekintő leirata vezetett oda, különösen ott, ahol azt az utasítást adták, hogy az egyházközségek törekedjenek lehetőleg azt a harangjukat megtartani, melyen az adományozó neve van rajta. Így történt meg – a beadvány szerint -, hogy bizonyos Maros-Torda megyei községben a XV. század elejéről származó becses három medaillonos, felírat nélküli harangjukat ajánlották föl, míg ugyanott a XVIII. század derekán öntött s szinte minden műérték nélküli, de feliratos harangjukat tartották meg. Ugyanazon megye egy másik községében ismételten a Székelyföld legrégibb harangját dobták így kockára, azon alapon, hogy nincs felirata, s egy XVII. századi egyszerű latin jelmondatos, jóval kisebb értékű harangot akartak megtartani.”

9.

A beadványban jelzett hiányosságok és ellentmondások dacára a harangok leszerelése zavartalanul folytatódott. A Református Szemle 1917 augusztusi számában bizonyos Szotyori Lajos nyilvános kérdést tett fel: „Harangjaink egy része bevonult, másik részének is nemsokára szól a hívó parancs. Mit fogunk cselekedni akkor? Városi gyülekezetekben könnyebb a dolog, mert a városi közönség óra után igazodik, de a falusi valami hívó szóra vár. Városon az órák 10 órakor tízet mutatnak, falun azonban ahány óra, annyifelé jár s most a nagy vonatkésések idején a vonatok járása után sem tudjuk igazítani. Jó volna gondolkozni valami eszközről, mellyel a gyülekezésre jelt adhatunk, különben a templom üresen marad.”
A szerkesztő válasza: „Ahol másként nem lehet segíteni, nem kell vonakodni a »toaká«- tól. Ez egy kifüggesztett bükkfa deszka, melyet kalapáccsal ütve kongatnak. Istentisztelet összehívás céljából eddig ugyancsak az oláhok használták itt-ott, de nagyobb építkezéseknél a munkások összehívására is alkalmazták. A toronyablakba függesztve, hangja elhallatszik az egész falun át. A célnak megfelel, »s kinek milyen kalapja van, olyannal köszön.«”

10.

Győrfi Dénes, tanulmánya vége felé, közzéteszi azt a körlevelet is, mely konkrétan felleltározza 18 református erdélyi egyházmegye elrekvirált harangjainak súlyuknak megfelelő mernnyiségi skáláját. Rövid idézet a lista éléről: „A 18 erdélyi egyházmegye 642 egyházközsége közül 595-ből emelték el hadi célokra a templomok harangjait. A legnagyobbakat Fogarasról (1709 kg), Marosvásárhelyről (1632 kg), Zilahról (1316 kg), Ótordáról (955 kg), Nagyenyedről (705 kg), Déváról (704 kg), a legkisebbeket pedig Székelybósról (18 kg), Esztényből (14 kg), Asszonynépéről (13 kg), Fűzkútról (12 kg), Erdőszengyelről (10 kg) és Marosagárdról (8 kg) emelték el.
A nagyenyedi egyházmegye 58 egyházközségéből 50 egyház maradt harang nélkül…”

11.

1918. februárjában szigorodnak a rekvirálási feltételek, s az előírások „már csak a legkisebb harangok, valamint a műemlékjellegűek meghagyásáról rendelkezik, s a többi el nem szállított harang is rekvirálás tárgyát képezheti. Ugyanakkor az orgonák fémsípjainak, valamint az egyházi épületek rézalkatrészeinek hadi célokra való igénybevétele is napirendre került. Ez utóbbi intézkedés nem hozván meg a kellő eredményeket, a katonai parancsnokság 1918. október 3-án újabb összeírást rendelt el, melynek alapján a lelkészi hivatalok kötelesek voltak mindazon vörösrézzel fedett épületeket, melyeknek rézfedele még nem lett hadicélra igénybe véve, a nagyszebeni katonai parancsnokságnak maradéktalanul bejelenteni. Ugyanazon keltezéssel az egyházkerület körlevele a hadicélokra elvitt fémsípoknak fasípokkal való helyettesítéséről rendelkezik, melyeknek kivitelezéséről Simon László kolozsvári orgonaépítő mestert ajánlotta az érdekeltek figyelmébe.
Az első világháború viszontagságait átvészelő harangok pedig továbbra is hívogatták a híveket az Istenházába s kisérték el mélabús hangjukkal az elhunytakat a reformátusok temetőjébe.” – zárja adatgazdag tanulmányát a ma Enyedszentkirályon élő Győrfi Dénes.

12.

Burján Gál Éva Emese: Folyamat

A csöndben lassan úszni kezd az asztal.
Még imbolyog a semmi felszínén,
majd elmerül, egyszerre a négy fallal,
és a házból nem maradok, csak én.

Egyre mélyebb világban folytatódom.
A csenden egy harangszó lüktet át,
mind pontosabban betűzte ki sorsom
meghamisíthatatlan dallamát.

Minden akkord homlokommal határos,
minden hang ébred, küzd, lázad velem,
s a harangszó köré épül egy város,
melynek minden utcája végtelen.

Örök kertek között szorongó házak
nőnek és omlanak el, mint a szó,
amíg lakhatatlanokká nem válnak,
s hajléktalanná a bennük lakó

gondolat, hit, szerelem, vagy csak álom.
Jönnek a kitaszított éjszakák.
De áttörve a megaláztatáson
a harangszó csak zúg, szaval tovább.

Az útkereszten nagy idók feszülnek:
minden nap halál és feltámadás.
Négy égtáj lesz széliránya a tűznek,
ami eléget minden vallomást,

és a lángoló város átvilágít
a szertemenekülő távlaton.
Égeti, amit istenít, és állít,
hamvad mindenben, amivel rokon.

Ebben a városban otthonra lelni,
füst, hamu s parázs a hamu alatt.
Asztalomon úszik, bolyong a semmi,
és körémnőnek a hideg falak.

13.

„ Ha elgondolkozunk azon, vajon mi lesz a harangok sorsa a következő ezer évben, miért és hogyan kell megkondulniuk, mi minden történhet öreg bronzharangjainkkal — talán kézenfekvővé válik témánk aktualitása. Felválthatják a bronzharangot az acélharangok, a harangszót utánozó elektronikus berendezések, ám ezek soha nem lesznek elmúlt századok hírmondói, mint bronzba öntött elődeik. Ma még csak remélni lehet, hogy még sokáig megmarad az élő bronzharang és nem múzeumok érdekességeként fogják mutogatni.” (Márton László: Harangok. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001.)

(Összeállította: Cseke Gábor)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ