„Románia a kisebbségi jogok biztosítása terén úgymond »mások számára is példát szolgáltat«”

Boros Ernő a romániai kisebbségi kérdés tanulmányozása, a helytörténet terén immár letette névjegyét. Nem csupán helyi, regionális tekintetben, hanem a magyar nyelvterület egészén ismertté váltak a több évtizedes kutatómunkára épülő művei: a földvári haláltáborba elhurcolt magyarok tragikus sorsát visszaidéző Hogy a magyar pusztuljon (2009) és a Szatmári svábok deportálásának története (2011) című, nagy volumenű munkáival, számos riportjával, publicisztikai írásával. Most újabb jelentős kötettel(x) jelentkezett, ami egy – helyi és országos viszonylatban is figyelmet érdemlő, mondhatjuk kimeríthetetlen, a maga teljességében feldolgozhatatlan témához nyúlt: a nemzetiségi kérdés – jelesen a szatmári svábok asszimilálódásának kérdésköréhez – romániai letükröződéséhez.
I.
Azt kérdezhetné az olvasó, miért is fontos a jobbára a múlthoz kötődő emlékek XXI. századbeli felidézése?
Elsősorban azért, mivel mai nemzetiségi identitásunk a múlt ismerete nélkül csonka marad, gyökereink kitéphetetlenül bennünk élnek, ma is tápláló erőforrásaink. Az élet a múlt/jelen/jövő koordináta-rendszerére épül, nélküle értelmezhetetlen. Az általánoshoz mindenkor hozzá tartozik a szubjektív indíték is: tudnom kell, honnan jöttem, ki is vagyok valójában, hisz e nélkül nincsenek tájékozódási pontjaim; tudnom kell azt, mely közösségből származom, melyben élek, mely és milyen az a világ, amely életszemléletemet alakította, létemet meghatározta, munkámnak célt és értelmet adott. Boros Ernő, bevallottan, maga is az erdélyiség természetrajzának fontos elemét testesíti meg: őseiben s benne magyar és sváb vér keveredik, következésképp az ő tudatát is kettős identitás határozza meg, ez alapozta meg azt a „két irányú elkötelezettséget”, amely életszemléletét meghatározta. Ez akkor is igaz, ha magát már a magyar nemzet tagjaként definiálja.
E kérdéskör az elfogadástól a tagadásig sokféle következtetéshez vezethet; a tárgyilagos, őszinte fel- és kitárulkozástól a megbélyegző renegát címkézésig. A kérdésfölvetés és feldolgozás viszont csak az objektív megközelítés, az igen alapos tárgyismeret révén vezethet el a tudományos felméréshez, feltáráshoz.
Boros Ernő tollát, a származástudaton túlmenőn, a hivatásából – évtizedeken át újságíróként dolgozott – fakadó megtapasztalás vezérelte. Aztán rájött, hogy ez, önmagában, nem elég. Az elmélyült és szakmailag megalapozott munka többet igényel: a többletet pedig az újságírói mellé megszerzett szociológia szakképesítés adta meg számára. A kiindulópontot a valós, a történelmi/társadalmi háttér megismerése adta meg: Vonház Istvánnak A Szatmár vármegyei német telepítés (Pécs –1931; Bubesheim–Kolozsvár – 1997; Nagybánya – 2019) című munkája, továbbá Baumgartner Bernadett Kisebbség a kisebbségben. A Szatmár megyei németek a két világháború között (1920–1840) (Kolozsvár – 2012), valamint a kötet appendixében megjelölt több tucatnyi kötet és közlemény megismerése, tanulmányozása, továbbá az egyéni kutatások, a terepjárások alkalmával oly eredményesen alkalmazott oral history módszerével gyűjtött adatok révén halmozódott és kiszűrt ismerethalmaz öltött testet e kötetben, amelyet most tett asztalunkra. De mindez holt anyag maradt volna, ha nem talál írójára, aki önbizalommal vallja: „a szó szoros értelmében »benne élek« a témában”.
A kötet szerzőjét bizonyára meglepi, hogy könyvéből mottóként miért is a fenti sorokat ragadtam ki, melyek nemcsak a romániai gyakorlat jellemzői, hanem az utódállamok bármelyikére, amiképp arra a lektori előszó is utal: „Immár jó száz éve folyik a buzgó etnikai nagytakarítás a Monarchia legtöbb utódállamában, időnként hatható nemzetközi támogatással, máskor »csak« jéghideg közönytől övezve.” (Hudy Árpád) A jelige álnok, hamis szavai a Kisantant államaiban összehangolt kórusként, előszeretettel hangoztatott szlogenként kiáltatnak világgá, elfedve a száz éve gyakorolt igazi célt: a beolvasztás hol kisebb, hol erőteljesebb, mondhatnánk kíméletlen szándékát. A gyakorlat változatos: a teljes elűzettetéstől a demográfiai állapotok betelepítésekkel történő megváltoztatásáig, a nemzetiségi jogok csorbításától a történelemhamisításig terjed. E kíméletlen folyamat leleplezését nyújtja Boros Ernő műve, amelyet Csirák Csaba, az Otthonom Szatmár megye sorozat 55. kötetének szerkesztője joggal nevez a „közös fájdalmak könyvé”-nek.

II.
A trianoni döntés értelmében Romániának ítélt történelmi Erdély és a jelentős részben ugyancsak Romániához csatolt Bánság, Partium (Arad, Bihar, Szatmár megyék) és Máramaros révén, a mai értelemben vett Erdély nemzetiségi arculata – az 1920-as felmérés szerint – az alábbiak szerint alakult:

összlakosság: 5 140 176, amiből román; 2 933 486; magyar: 1 325 863; német: 544 253; egyéb 336 754.

Ezzel Románia többnemzetiségű országgá vált.
A gyulafehérvári román nemzetgyűlés kiáltványának 2. pontja a nemzetiségeknek jogokat ígért: teljes nemzeti szabadságot az összes együtt élő nép számára. Ez a későbbiekben írott malaszt maradt, amiként a nemzetközi szerződésekben vállaltak teljesítése is. Mi következett? Jogfosztás, ami kétszáz ezer magyar nemzetiségű lakos Magyarországra településéhez/meneküléséhez; az 1921-es agrárreform az erdélyi magyar földtulajdon megcsonkításához, továbbá a magyar nemzeti intézetek bezárásához/kisajátításához; a határvidéki román kolonia–falvak létrehozásával pedig a demográfiai/nemzetiségi összetétel megváltoztatásához… vezetett. Az egységes román nemzeti állam tételének meghirdetése eleve meghatározta az elkövetkező éveknek/évtizedeknek a nemzetiségiekkel szembeni cselekvés irányelveit, közte a legfőbb célt: a beolvasztás politikáját.
Az előbbiekből ragadjunk ki egy példát: a román kolonia–falvak létrehozását Szatmár megyében, jelesen a svábok által is lakott régiókban.
Nagykároly környékén: Ianculeşti, Lucăceni, Horea, Marna, Scărişoara Nouă; Erdőd környékén: Baba Novac, Gelu; Tasnád környékén: Crişeni, Răduleşti… Az új államhatalomba való beilleszkedés nem volt zökkenésmentes, de annál sokkal tragikusabb sors várt a romániai németségre, amely a lélekszámában jóval kisebb szatmári svábokat sem kímélte: az 1945 elején történt deportálás, a „málenkij robot” csapása – több mint 5000 férfi és nő elhurcolása – , amely az itt 1712 és 1838 között megtelepedett néptöredéket alaposan megtizedelte. Volt ennek a maga tragikus valóságán túlmutató következménye is: a „bűnös nemzet” bélyegét levetkőzendő vonulata: egyfelől önmaguk megtagadása, másfelől az elbizonytalanodás, a tömeges exodus az óhazába. Míg a természetes asszimiláció megőrizte őket szülőföldjükön, ott is ahol a nyelvváltás bekövetkezett, az őket jellemző hagyományok – szorgalom, rendszeretet, építészeti, lelki–alkati vonások, a sváb falukép, gasztronómia… – tovább éltek. A történelmi traumák megismétlődésétől való félelem vezetett el a tömeges meneküléshez, el odáig, hogy mára számos helység – Barlafalu, Színfalu, Alsóhomoród, Krasznasándorfalu, Krasznaterebes, Nagyszokond… csak történelmében, egy–két túlélő személyében utalhat a hajdani svábság ottlétére, míg mások vészesen megapadtak; múltjuk gazdag, jelenük apadó tendenciájú; jövőjük…? Üres házak sokasága, kiürült óvodák, elnéptelenedett iskolák utalnak e folyamat jellegére. Mindeközben elismerés mindazoknak, akik az utóvédharcot fölvállalják, nem adják fel a reményt, őrzik identitásukat, ápolják hagyományaikat, az eleik által belakott, felvirágoztatott helységekben kívánnak élni, akkor sem akarnak lemondani, ha kettős identitásban élnek, vállalva azt a realitást, miszerint ők „svábokból jött magyarok” – mindkét vonalat magukban hordozzák, elutasítva azon nézeteket, amelyek ma is egymás ellenében tagadják/tagadtatják meg hol az egyik, hol a másik vonalat, a gyűlölet konkoly-magvait hintve közéjük. S hogy mindez ne csupán elvi megállapítás maradjon, a kötet az identitástudatot, a szülőföldhöz kötődést/ragaszkodást, a kényszerű vagy önkéntes sorsvállalást/-csapást számos személyes vallomással húzza alá, illusztrálja azt.
A román főhatalom, az idők során változóan viszonyult hozzájuk. Egyfelől támogatta a regermanizációt, másfelől „a svábságnak a magyarság testéről való leválasztását” szorgalmazta, az utóbbi a részaránya, súlyának csökkentése végett. Evégett támogatta a saját, német nyelvű oktatás bevezetését ott is, ahol a nyelvváltás valójában már megtörtént. Évtizedek múltán változott a politika: a zsidótlanítást követte a némettelenítés – államközi kalmárszerződésekkel adott túl rajtuk. Mára, ennek következtében, az ország német ajkú népessége a töredékeire apadt, csupán néhány tízezres lélekkel számolhat.
III.
Boros Ernő könyve, a magyar és sváb népelem évszázados együttéléséből fakadóan utal arra, ami egymástól elválaszthatatlan: a kisebbségi sors megszenvedése/vállalása. A román politika, ha néha árnyalta is a hozzájuk való viszonyulást, a beolvasztást célzó törekvés mindkettőjüket – az erdélyi magyart és a németséget, közte a szatmári svábot, egyaránt sújtotta. És nemcsak őket…
Milyen színes is volt Erdély nemzetiségi térképe! Említsük csupán a kötetben megidézett, Ady Endre nagykárolyi osztálytársainak etnikai tagozódását, az 1888/89-, 1889/90-, 1890/91- és az 1891/92-es tanév osztálykönyvéből kiragadott adatokat, amelyek mind nemzetiségi, mind vallási megoszlás tekintetében változatos, színes képet rajzolnak elénk. 1920, a tolerancia ilyetén érvényesülésének véget vetett.
Boros Ernő könyvében utal arra, hogy az agrárreformokon, az államosításokon túl, a nemzetiségi intézmények bezárása, javainak elkobzása, a nyelvvizsgákon túl mi minden intézkedés sújtotta a nemzetiségeket. 1944, különösen pedig a kommunista hatalomátvétel után, a főcsapás iránya a magyarok felé irányult.
Megrázó adatokat olvashatunk az 1956 után, az erdélyi magyarság elleni megtorlásokról, arról, hogy azt követően „a kisebbségeket nemzetbiztonsági szempontból újra kockázati tényezőnek minősítették”, ami jó alkalmat nyújtott „a zsidók és más kisebbségek háttérbe szorításának a fokozására is”.
Az első komoly intézkedés a homogenizáció elméletének kidolgozása, gyakorlati alkalmazása, 1972 után. Felfokozódtak a történelemhamisítási törekvések, a tanügyi intézmények beolvasztását, az asszimilálódás fokozódását szolgáló akciók… Ezek immár nem csupán egzisztenciális kérdésekként jelentek meg, hanem lélektani nyomásként is, minek szerves következménye volt a zsidó és a német nemzetiség tömeges exodusa. Izrael és Németország „kivásárolta” nemzettestvéreit – megindult a „pragmatikus, bölcs, teljes mértékben intelligens megoldás” –, amire rájátszott a nyolcvanas években valóságos mozgalommá vált „a zöld határon” át történő illegális dezertálás a román paradicsomból…, immár az erdélyi magyarok esetében is!
Miként és a hogyan segítette ezt elő a hatalom? Oly belső, titkos döntésekkel, intézkedésekkel, mint a nevében is sokat eláruló „Tiszta Romániáért program” kidolgozása 1976-ban, továbbá a nyolcvanas években a szeku által kidolgozott „Helga terv”, amely különösképpen Magyarország, a magyarság ellen irányult. A bennük testet öltött szándék és gondolat generálta/generálja a mostanság is zavartalanul skandált „ki a magyarokkal az országból” jelszó.
Azt vártuk/hittük, hogy 1989 véget vet a kommunizmus nemzetiségellenes gyakorlatának, hogy a kivívott demokrácia nemcsak a szólásszabadságot, de a jogsérelmek felszámolását, a méltányos restitúciót hozza el számunkra. Marosvásárhely 1990 fekete márciusa azonban csakhamar lelombozta, szétzúzta reményeinket. Jogos követeléseinket sorra elutasítják, autonómia–törekvésünket/igényünket szeparatista törekvésként tételezik és minden módon és fórumon elutasítják. És ami ennél is súlyosabb tétel: a hatalom szerint „amíg jelentős számú magyar kisebbség él az országban, addig fennáll a magyar veszélye Erdély elvesztésének”. Kell-e ennél nagyobb „fenyegetés” az egységes nemzeti állameszmével szemben? Ennek hirdetése propaganda– programponttá vált, a „magyar kártya” pedig mozgósító eszközzé a román politikai pártok eszköztárában. Corneliu Vadim Tudor, Gheorghe Funar rágalmai, gyűlölet forgácsai betöltik a teret. A józan gondolatot, a megértést és közeledést hirdető Sabin Gherman, Simion Lucian Boia, Smaranda Enache szavát a nemzeti gondolat elleni fellépésnek minősítik; a »magyarpártiságért« a szélsőséges román nacionalista támadások kereszttüzébe kerülhetnek és kerülnek is. A külső megszólalásokat pedig a román belügyekbe való beavatkozásként fogadják. Ki válhat ily esetben védelmezőnkké? Láthatjuk, hogy sem az EU, sem az ENSZ nem teszi ezt, hangzatos deklarációjuk végrehajtását nem ellenőrzik, nem kérik számon.
Az írásunk jeligéjeként idézett gondolatra egyetlen „ellencsapás” érkezett: a holocaust-tagadó román politika leleplezését elvégző, 2004-ben kiadott Wiesel-jelentés. Szónoki kérdés: készül-e valaha is a magyar, a német, a török, a cigány kisebbség ellen elkövetett bűnök feltárását szolgáló jelentés? A többségiek szándékából és akaratából sosem! Jó példa erre a 2015-ben Kolozsváron, a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szervezett konferencia. „…meghívottjai közül csak egyetlen tényező hiányzott: Románia legnagyobb kisebbségi közössége, a magyar közösség képviselője.” Így aztán cáfolat nélkül maradt a hatalom axiómájaként szajkózott tétel: „Romániát mintának lehet tekinteni az Európai Unióban, ami a nemzeti kisebbségekkel szembeni bánásmódot illeti.” E kötet sorról-sorra e hamis tétel cáfolatát nyújtja!
Boros Ernő kötetének célja a problémafelvetés. Megoldást miként is nyújthatna. Az elmúlt száz év, minden heroikus küzdelme ellenére sem nyújtott. Talán a következő(k)…
x x x
A lektori ajánlás vádbeszédként aposztrofálja a kötetet. Megismerése után, olvasóként, mi is egyetérthetünk vele. Bizonyára a maga történelmi ismeretei, a valóság keserű megtapasztalása indokolja, hogy befejező mondataival elgondolkoztasson bennünket. „S mint ilyen – nincsenek illúzióim – pusztába kiáltott szó. (Kiemelés tőlem – MJ.) Mégsem hiába való, mert a nemzetnek, ameddig él és élni akar, őriznie kell ezeket a mementókat, kapaszkodnia beléjük, erőt merítenie az elődök szenvedéseiből és hétköznapi hősiességéből, melyek nélkül nem létezne sem a ma, sem a holnap.”
Valóban pusztába kiáltott szó lenne Boros Ernő kötete? – kérdezzük mi, az olvasói. Az lenne? Csak az lenne? Mennyivel több annál!!! Tanúságtétel egy korról, egy megapadt, lélekszámában fogyó kisebbség sorsképletéről, amely az erdélyi magyarság, Európa minden kisebbségben élő nemzetisége számára is tanulságként szolgálhat.

Emlékmű Hadadon, amelyet 2018-ban abból az alkalomból emeltek, hogy a több mint két és fél évszázaddal korábban idetelepült németeknek már írmagja se maradt a településen. (Illusztráció a könyvből)

(x) Boros Ernő: Szatmári „svábokból jött magyarok” Romániában. Zilah, 2021