Gajdos Judit nem egészen azzal a szándékkal posztolta ki a teniszpályás képeket, hogy Attilát kijózanítsa. Igazából az együtt töltött estét követő érdektelensége addig tartott, amíg rá nem jött, hogy Attila „nem fog teperni”. Amint megértette, hogy a „Bízzuk a véletlenre” mondatát nem követi számos üzenet, amelyben Attila újabb találkozóra próbálja rábírni, érdektelensége heves érdeklődésbe csapott át. Nem számított arra, hogy gond nélkül elfogadják a húzódozását. Ő ugyan deklaráltan nem erőlködött, de hogy Attila sem tette, arra azért nem számított. Hallgatása bántotta Judit hiúságát, és felértékelődött a fiú, aki szó nélkül elfogadta a visszautasítást. Hát ennyit ért neki… gondolta Judit, aki most már látta azt, amit a másnap reggel szürke hajnalában nem: hogy szép volt az egymásra találásuk, hogy nem csupán kellemes szex volt – és hogy több is lehetett volna. Rajta múlt, hogy nem így lett – és most már sajnálta. De csapdába esett, és nem tudta, hogyan tovább. Amikor teniszezni ment az öccsével, maga is meglepődött, mennyire fáj arra gondolnia, milyen volt Attilával játszani, és még jobban fájt a gondolat, hogy már sosem fog, hogy ennek egyedül ő az oka, és hogy nincs módja jóvátenni. Azt remélte, az Instagram fotó felidézi a fiúban az emléket, talán valami kommentre bírja, miközben igyekezett minél vidámabban mosolyogni a képen, nehogy azt higgye, hogy nincs jól. Mert nem volt jól, egyáltalán nem.
És ahogy telt az idő, ez csak egyre rosszabb lett. A fotójára sok-sok komment jött, de az az egy ember, akiért az egészet csinálta, hallgatott. A lány még munka közben is el-elkalandozott, azon tűnődve, hogyan lépjen úgy kapcsolatba Attilával, hogy a büszkesége ne szenvedjen csorbát. Nem tudta kitalálni. Idegesítette minden és mindenki, különösen a körötte meg-megjelenő férfi ismerősök, barátok – mert mindegyik tükör volt, amelyben azt látta, Attila mennyivel érdekesebb, férfiasabb, különb.
Aztán mégis adódott egy vérszegény kis alkalom. Norbi bejelentette, hogy a szokásos szombati párost nem tudja bevállalni, mert „lemennek a haverokkal a Balatonra. ” Amúgy is világgá kürtölted, hogy béna vagyok” – mosolygott, és ha nem Norbiról, az ő ambíció nélküli kis patópáljáról lett volna szó, Judit azt gondolhatta volna, hogy tényleg bántja a dolog. De erről szó sem volt. Norbi ambíciótlansága mindenre kiterjedt, a teniszre is. Juditnak hirtelen eszébe jutott, hogy előző nap, amikor együtt vacsorázott az apjáékkal, megbeszélte az öccse és Gajdos, hogy Norbi beugrik a héten az irodába. Arra nem emlékezett már, hogy miért, de ez nem is volt fontos. Csak az alkalom, amit meg kell ragadnia, bármilyen sovány is.
– Jó, de azt is odaírtam, hogy nem adjuk fel. Ezt azért vedd figyelembe… Viszont… ha úgyis mész a héten apához az irodába, esetleg megkérdezhetnéd Attilát, beugrana-e megint helyetted. A múltkor egész ügyes volt.
Norbi nem kérdezte meg, mért nem hívja fel inkább Judit. Nemtörődöm természetének számos szerethető eleme volt – és az, hogy nem kombinált, és nem volt különösebben fogékony a logikusságra, bizonyosan az egyike volt ezeknek.
Így hát amikor apjához ment az irodába, nem csupán köszönt Attilának, hanem megkérdezte:
– Te, Juci mondta, hogy a múltkor te játszottál helyettem, és egész jól… Szombaton nem leszek. Esetleg be tudsz ugrani megint?
Attila szíve meglódult, és ott dobogott a torkában több hét elfojtott megalázottsága és bosszúszomja. Tudta, nem boríthatja rá erre a fiúra, aki láthatóan semmit se tud, és semmiről se tehet. Bár az utóbbiban nem volt biztos. Az a pénzzel kibélelt könnyűség, ami körülvette, önmagában is elég volt ahhoz, hogy Attila rá is nehezteljen. Nem mondhat semmi direktet, semmi meggondolatlant, de olyat kell mondania, ami üt, ami eltalálja a lányt, ha Norbert többé-kevésbé pontosan mondja majd vissza neki.
– Tudod, azt hiszem, a tenisz nem az én világom. Biztosan talál másik játszótársat a nővéred. És… utazom haza a szüleimhez… De kösz, hogy gondoltál rám.
– Ok… igazából nem én gondoltam, Juci ötlete volt… de majd mondom neki – felelte Norbi, akinek újabb szerethető jellemvonása mutatkozott meg: nem erőltetett semmit. Már nyomta is le apja irodájának a kilincsét, és miközben becsukódott mögötte az ajtó, Attila buzgón fohászkodott azért, hogy viszonylag pontosan adja vissza a nővérének a választ.
Imái meghallgatásra leltek. Az öccse által felidézett szavak – különösen a ” játszótárs”, amit Norbi azért jegyzett meg, mert olyan furának talált, és hajlamos volt Attila „vidéki” szemantikájának betudni – eltalálták Judit szívét, sötét bánatot és vágyat kavarva fel benne. Amikor elkezdte a párost szombaton (nem volt nehéz találni valakit Norbi helyett) – a kelleténél hangosabb vidámsággal, belül szüntelen szivárgó szívfájdalomma l-, először látta magukat kívülről, és annak látta, aminek szerinte Attila is: 4 márkás ruhában erőlködő amatőr, akinek gőze sincs a való életről, és akik a gazdagok sportját letudva beszállnak a légkondis autóikba, hogy hazavezessenek a kivételezett életükbe, ami egyébként dögunalom. Attila nem érezhet mást, csak megvetést az ilyen élet iránt, és ő nem mondhatja el neki, hogy ő nem így él. Sőt… egész viselkedésével azt erősítette meg, hogy de igen… Sokat hibázott játék közben, és alig bírt figyelni, amikor utána szokás szerint kicsit elbeszélgettek, mielőtt szétszéledtek volna. Nem ment rögtön haza, kivezetett a városból, aztán egy csendes parkolóban megállt. Csak ült a kocsiban, feszülten, tehetetlenül, a sírás határán. Vesztett. És nem csak a teniszben.

Folytatjuk