Székedi Ferenc: Két jegyzet
Markó – 70
A Kolozsváron kéthetente megjelenő Helikon, amely fejlécén ugyan irodalmi lapnak tekinti magát, de érdeklődési köre a hazai kultúra jóval több területére kiterjed, tiszteletreméltó következetességgel közöl hosszabb interjúkat írókkal, költőkkel, közéleti személyiségekkel.
Az augusztus végi lapszámban Tamás Dénes két és fél oldalon át faggatja a szeptember 8-án éppen hetven éves Markó Bélát, számos részletét megvilágítva annak az életútnak, amely az Igaz Szó egykori szerkesztőjét a hazai rendszerváltás után a politikába vezette, illetve a romániai magyarság igen jelentős közéleti személyiségévé avatta.
Amíg Markó Béla 1993-tól tizennyolc éven át az RMDSZ-t vezette, amíg szenátorkodott, vagy éppen fontos romániai kormánytisztséget töltött be, addig lírai alkatát háttérbe szorította, hiszen nehezen képzelhető el, hogy napközben költségvetési kiigazításokkal, pártprogramokkal, a legkülönbözőbb törvénycikkelyekkel foglalkozzon, veszekedjen-vitatkozzon a parlamentben, éjszaka pedig szonetteket írjon.
Amint azonban immár tíz esztendeje, 2011-ben nem indult újra az RMDSZ-elnökségért, rá egy évre visszavonult a kormánytisztségéből és 2016-ban úgy döntött, hogy újabb szenátori mandátumra sem pályázik, azóta egyre nagyobb számban jelennek meg a könyvei. Versek, gyermekversek, esszék, publicisztika, dokumentum összeállítások.
Ám ha a politikusi termékeket, nyilatkozatokat, beszédeket, közleményeket jól el lehet választani a költői-közírói-írói szövegektől, azt senki nem várhatja el, hogy a költészettel a politikáig terjedő úton, majd a politikától a költészetig vezető visszaúton a markói gondolkodásmódban élesen elhatárolódjon az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozó költői én, és a közössége sorsának alakulását figyelő közéleti gondolkodás.
A roppant olvasmányos, jól felépített interjúból kiderül, hogy ez a kettőség ott maradt mindvégig és abból a szilárd meggyőződésből fakadt, hogy a huszadik századi, pontosabban az első világháborút követő történelmi példák nyomán az erdélyi magyar értelmiségnek mindig részt kell vállalnia a közösségi feladatokból és nem is akárhogyan, hanem mindenekelőtt önmagára támaszkodva.
A szellemi mozgások nyugat-európai áramlaitól el nem szakadva, a saját helyzetismeretére, céljaira, eszményeire, történelmi tapasztalataira alapozva. Mindazon értékekre, amelyek magukban hordozzák a nyitottság, a másság megismerésének, az egyeduralmi törekvésekkel szembe szögezhető demokratikus eszmecseréknek a lehetőségét. Ugyanúgy, mint azt az egyenrangúságot, amelyet bármiféle kapcsolatokban az önálló gondolkodás méltósága biztosíthat. Ha úgy tetszik, az alárendeltség helyett a mellérendeltséget, a bárhonnan érkező központi vezérlés helyett a kollektív bölcsesség életérzését.
Markó Béla az interjú egyik fontos részében ezért hiányolja, hogy jelenleg az értelmiségiek nagy része kerüli a konfrontációt, hiányoznak azok a viták, amelyek segítségével folyamatosan újra kellenne gondolnunk, hogy mit kell tennünk. Csupán egyetlen mondat: “Mintha másokra bíztuk volna a jövőnket. Pedig még mindig elegen vagyunk ahhoz, hogy önálló életet éljünk. Mindezt nem vitatjuk meg. Sem az önállóság kérdését, sem a nemzeti integráció útjait-módjait, sem a saját magyar oktatásunk vagy kultúránk minőségét”
Nem folytatom az idézetet, inkább olvassuk el az egész interjút a Helikon augusztusvégi számában. Ezzel a néhány szóval csupán utalok arra, hogy figyeljünk az immár hetvenéves Markó Béla gondolataira azokban az időkben, amikor egyre inkább mások akarják megmondani nekünk, hogy merre az arra.
Mert lényegretörőek és az erdélyiségből fakadnak.
Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény-rovat, 2021. szeptember 3.
Olt menti igyekezet
Végre! – sóhajtottam fel, amikor meghallottam, hogy (…) Kovászna és Hargita megye Olt-menti települései közös folyótakarításra készülnek a Háromszéki Közösségi Alapítvány irányításával, amely így kapcsolódik be a Tiszta vizek elnevezésű országos mozgalomba.
Tavasszal, pontosabban hóolvadás után, jómagam is több fényképet feltettem a közösségi oldalakra, amelyek bizonyították azt az ijesztő mértékű szennyeződést, amely végighömpölygött az Olton, és ugyanígy tettek sokan mások is.
Ezt a siralmas látványt már nehezebben lehetett arra fogni, hogy mindezt más térségnek és más népességnek köszönhetjük, mint ahogyan a székelyföldiek közül jónéhányan hajlamosak erre. „Rosszak az utak, mert… Idehozzák a kóbor kutyákat, mert… Itt nincsenek beruházások, mert… Itt omladoznak a vasúti állomásépületek, mert…”
Ez esetben ugyanis az a Balánbányáról eredő Olt mindvégig székely települések között halad és nem kétséges, hogy a hihetetlen mértékű műanyag palack, eldobott ruha és egyéb áradat innen vagy a folyóba ömlő nagyobb patakokból származik. Ahogyan a hóolvadás, a záporok és zivatarok, vagy a kánikula nyomán a folyó szintje apadt vagy dagadt, úgy változott az Olt-menti természet állapota is.
Színes rongyokkal teletűzdelt fűzfaágak hirdették, hogy éppen mi ment ki a divatból, a hódok ledöntette ágak mentén óriási szigetek alakultak ki a műanyag-palackokból, fémdobozokból, üvegekből, nem egyszer eldobott számítógépes monitorok és régi tévékészülékek tették még izgalmasabbá a látványt. Úsztak már kisebb bútordarabok és nagyobb ágyak is a vízen, arról nem is beszélve, hogy hatalmas habfoszlányok jelezték, miszerint a vegyi szennyvisztítások hatásfoka még mindig meglehetősen alacsony.
Az Olt az elmúlt fél évszázad során már sok mindent átélt. Az erőltetett szocialista iparosítás nyomán a gyárak, üzemek, bányák melléktermékeit itt vezették le, ez nemcsak az egykor kristálytiszta vizet tette menthetetlenül zavarossá és orrfacsaróan bűzlővé, hanem kipusztította a teljes halállományt. Ezt követően kitalálták, hogy a kanyarokat ki kell vágni az áradások felszámolásáért és a mezőgazdasági termőterületek növeléséért, ennek pedig az lett a következménye, hogy a meggyorsult áramlás következtében lecsökkent a talajvíz szintje, eltűntek a környező borvízforrások és majd minden ősszel, a lánggal való kaszálások nyomán, hosszantartó füstfelhőkkel égni kezdett a tőzeg is.
A romániai rendszerváltás után a nagyipar jórészt megszűnt, ennek arányában az ipari szennyeződés is csökkent, a biológusok szerint viszont még jónéhány esztendőnek kell eltelnie, amíg a természetes visszarendeződés helyrehozza ezt a katasztrófát. Úgyszintén a halak nehezebben telepednek vissza, mert a kanyarokban, a lassú és csendes vizekben szeretnek szaporodni, és nagy szükségük lenne a vízi növényzetre is. Ha pedig napjainknak ezt a hihetetlen mértékű szennyeződését nem sikerült megállítani, úgy ismét aggasztóvá válik a helyzet, és nem csupán esztétikai, turisztikai vagy éppen településrendészeti szempontból.
Előrejelzések szerint Kovászna megyében 18, Hargita megyében pedig 13 település vesz részt a (…) programban. Úgy tervezem, hogy a zsögödi hídnál, ahol egykor Nagy Imre annyi szép képet festett, ott leszek jómagam is, hogy kétkezi munkával segítsek abban az igyekezetben, amely összességében talán egy óriási felkiáltójelet alakíthat ki: vigyázzunk az Oltra, vigyázzunk a természetre, keressük a tartós megoldásokat bármiféle szennyezés elkerülésére a jelenben és a jövőben!
Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény-rovat, 2021. szeptember 10.