Péntek volt, nem tizenharmadika, mégis baljós. Marosvásárhelyen zuhogott, vártam volna a földrengést is, átéltem kettőt, úgy tudok rettegni, hogy belehalnék, ha elmozdulna a csillár, péntek volt, nem tizenharmadika, Székelykálban még zuhogott, Székelykáltól fölfelé begorombult a természet, és mire leszálltam Nyárádköszvényesen, akkora lett a tél, hogy jöhetett a karácsony. Havazott, mintha kormányrendelésre. Az iskola helyét nem is találtam, Csíki András szólított meg a kultúrközeli kis csehóban, hogy nem magam vagyok-é magam. Csíki András annak előtte, hogy plébános bátyja mellett gadasági feladatokat vállalt volna, a dicsőszentmártoni népszínház egyik színésze volt. Azokról a szép időkről beszélgetve caplattunk a latyakban föl, templom és iskola felé. András meg sem próbálkozik a műkedvelő színjátszás élesztésével, nem ez a szabott szerepe itt. De a diákok tudnak egyet s mást, Bege Kinga Mária tanárnő ügyesen készítette elő Ráduly János fogadtatását a szerzőtől gyűjtött dalok, balladák bemutatásával. Úgy áll még mindég a népviselet ezeken a gyermekeken, mintha belenőttek volna. Holott már csak ünnepek vagy szereplések alkalmával öltik magukra.
Székely-Benczédi Endre hosszú penitencia után szólalt meg, nyúlt újra tollhoz, verseit egyaránt élvezhetik felnőttek, gyermekek. Felesége, Éva asszony vezeti új kocsijukat, a költő: úr, nem siet, nem fizet, nem csodálkozik – és nem is vezet… A mi korunkban már nem jó a szemünk, hanyatlanak reflexeink.
No, a találkozóról haza Bock Gyula igazgató úr Szovátára fuvarozza Rádulyt, magam pedig felkérezkedem a Benczédi Éva furgonettjére. Aj, de jól furikázunk, még egy farkast sem látunk. De a világ nem egyszerű. A deményházi tetőn, Kál felé jövet, amint kikurkálódunk a kanyarból, megpördül a kocsi, száznyolcvan fokos szögben nézünk szembe a halállal. A magas mart ment meg, óvón felfogja a gépet, csak a jobb hátsó kerék (éppen alattam) pukkan ki.
Nem tudjuk, élünk-e, vagy már odafent nyögünk. Éva asszony fakó arccal regisztrálja, hogy mindhárman megúsztuk, Endre báró bajuszába motyog valamit, aztán úgy szállunk ki, mint a diktátor a tábból, reszketve s féloldalasan.
Jótét lelkek ezen az útszakaszon is vannak. Két-három kocsi is megáll, egyikőjük továbbhajt, látva hogy nincs kórházba való anyag, a többi azonnal odalép, az autót méregetik, nem szövegelnek sokat, hanem cselekednek. Gyorsan fel a hóláncot, aztán vontatózsinórt, és egy kis segítséggel már kint is vagyunk a sáncból. Az úrvezetőnek és társának arra is van gondja, hogy finom ablaktörlő anyaggal lásson el bennünket. Remetei lakos, őt is Endrének hívják, és nagyon fiatal. Hálálkodva búcsúzunk.
Éva asszony attól kezdve olyan biztonsággal vezet, mintha űrhajós volna. Nyárádszentmárton, letérő balra, be az utcába, be az udvarra, be a garázsba. Normán felül hull a hó, mindenfelé télapókat sejtünk. Hajszálpontosan parkolunk, aztán kiengedjük a felhalmozódott idegességet: mesélünk arról, amit megúsztunk, a halálról. Hol a boldogság mostanában, barátságos, meleg szobában, pipaszó (ez Endre úrnak a cigarettájából eregél), kávé, tea, szíverősítő mellett. Éva telefonál. Telefonálna, de nem lát, mert nincs kéznél a szemüvege. Kölcsönösen vetik egymásra férjével a holvant, hová lett a pápaszem. Endre tanár úr odáig vetemedik, hogy anyagice is bizonyítani akarná: nem őrajta csuklott félre az okuláré, föllebbenti kötött mellénye elejét – és muramista, ott a szemüveg, szára beleakadt a gyapjúkötésű matériába. Semmi baja.
Endre kissé leforrázva, Éva inkább diadallal, mindketten örülnek. Én lefagyok. Aztán ők is.
A deményházi tetőről úgyszólván látás nélkül hozta haza a kocsit.
Velünk!
Istenem, mi lett volna, ha odafent, mikor kibuktunk a kanyarból – lát is?…

Forrás: Harangoz egy rézmozsár (Járókeret a 75-hez). Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2021.