Albert Csilla: Halványvörös és halványfekete (39) / Parafrázis-regény / Történik a 2020-as évek elején

Judit nagyon is látta Attilát, és neki is gyorsabban kezdett verni a szíve. Látta, hogy lesoványodott, és ez valahogy megindította. Azt is látta, hogy nem néz rá, és élénken magyaráz egy kisebb társaságnak, amelynek nőtagjait – Judit biztos volt benne- már levette a lábáról. Mindenképp beszélni fog vele – ezt még indulás előtt elhatározta. De most ez nem tűnt már olyan evidenciának.
Mire az apjához értek, aki a stégen ült, minden kedve odalett.
– Na végre – állt fel Gjados a székből. – Akkor mondok egy – két szót a nevetekben is, aztán vége a reprezentálásnak, lehet enni-inni. De.… Norbi, azért tudd a határokat.
– Mért kell ezt minden alkalommal elmondani, apa? – kérdezte Norbi, aki sose tartotta be a határokat, és hajnalban mindig a vállalhatatlanul részeg emberek számát gyarapította.
– Találd ki! – mondta Anna, és ő is, a férje is felnevetett. Gajdosné szeme a vejére villant – azt még valahogy elviselte, hogy – szerinte- érdekből elvette a lányát, de hogy annyira családtagnak tekintse magát, hogy együtt mulat a vakon szerelmes feleségével az Ő fián, az sok volt.
– Jó, ezt hagyjuk, István. Norbi felnőtt ember. Kezdd el.
Gajdos a családjával a part közepén felállított emelvényhez ment, ahol a zenekar játszott. Leintette őket, aztán a mikrofon elé állt, a családja pedig a két oldalára. A beszélgetések moraja fokozatosan elhalt, és mindenki Gajdos felé fordult:
– Köszönöm, hogy ilyen szép számban eljöttek mindazok, akik nélkül a cégünk nem érhetett volna el ebben az évben olyan ragyogó eredményeket, mint amilyeneket elért. Hogy mennyi és milyen professzionális munka van emögött, már délelőtt elmondtam, bemutattam – megcsillogtatva mérsékelt digitális kompetenciámat (halk nevetés). De nem baj, mert van emberem, aki ezt nálam jobban tudja. (Újabb halk nevetés). Igen, valójában az egyik legfontosabb kulcsa a sikernek megtalálni azokat, akik az adott területen nemcsak jók, de jobbak – és segítenek abban, hogy mindannyiunk munkája jobb legyen. Szeretném ezt megköszönni a magam és a családom nevében, akik azért vannak ma itt, hogy személyesen is ismerkedjenek Önökkel, Veletek – hiszen a munkánk, a cégépítés egy igazi csapatjáték. Nos… ennél komolyabbra már nem akarom hangolni az estét, visszaadom a szót a zenekarnak- jó étvágyat, evést-ivást, táncot mindenkinek.
Attila azon tűnődött, mennyire gondolja komolyan Gajdos, amit mondott. Kétségtelenül jól ment a szekér, és sok volt a magasan kvalifikált munkatárs – ám a Gajdoshoz érkező embereknek legalább a fele nem szakmabeli volt, hanem a politika valamilyen szegmensében tevékenykedett. Gajdos nemcsak operába járt lelkesen, hanem pártrendezvényekre, helyi és országos potentátok partijaira, nagykutyák gyerekeinek az esküvőjére, és számos olyan projektben volt szponzor, ami nem érintkezett semmilyen módon az üzletével.
Attila úgy találta, a nexusok ápolása a cég profiljához semmit sem értőkkel többet nyomott a latban, mint azok, akik “jobban tudják”. Vagy ez az, amit viszont ő, Gajdos tudott jobban másoknál: megtalálni és elkötelezni a megfelelő embereket. Néhányat most is itt látott közülük Attila. Gajdos felesége rögtön hozzájuk telepedett, és lelkesen reprezentált. Juditot viszont szem elől tévesztette. Nem volt nehéz – bár égtek a lampionok, mégis félhomály volt a parton. Hűvösödött, feltámadt a szél, Attila elindult a szobájába, pulóverért. Ahogy belépett a hallba, meglátta Juditot, aki ott ült a recepció előtti asztalnál, és éppen letette a telefonját.
– Szia – mondta, s igyekezett közömbös arcot vágni.
– Csak nem fejezted be mára az estét? – kérdezte a lány, és ahogy ráemelte a tekintetét, Attila szorongást és bizonytalanságot látott benne.
– Nem. Hűvösödik, veszek egy pulóvert.
– Igen. Jön a lehűlés… – mondta Judit, aztán kurtán felnevetett. – Na tessék, az időjárás, a jó öreg társalgási téma.
– Nem muszáj erőltetni – horgadt fel Attilában a büszkeség és a 4-5 pohár pezsgő.
– Csak vicceltem… viccelni próbáltam.
Aztán csak hallgattak. Végül a lány felállt, közelebb ment.
– Lefogytál – mondta gyengéden. Attila érezte, hogyan foszlik le róla a keménység. De még egyszer nem dől be neki.
– Sok a munka.
– És…a lábad? Rendbe jött, nem fáj már?
– Nem… – már nem fáj semmi sem – mondta Attila, és keményen a szemébe nézett.
– Az jó… – Judit hangja nagyon csüggedt volt.
– Na megyek is – indult el hirtelen Attila. Érezte, ahogy a lány követi a szemével, amíg be nem fordul a folyosón.
A szobában egy darabig csak ült az ágyon, nagyokat lélegezve. Nem gondolta, hogy ez a találkozás ennyire szíven találja, különösen az az Juditra nem jellemző sebezhetőség, amit végig érzett. Talán mégis…? Talán nem jól gondolta? … De akkor mért nem kereste? Mért nem próbált szépíteni? Eszébe jutott a tenisz, amit lemondott – és hirtelen úgy érezte, hogy talán az, igen, az lett volna az. Nem volt kétséges – a lány nem felejtette el. De az is nyilvánvaló volt a számára, hogy azért értékelődött fel, mert nem adta meg magát… Habár Judit tétovasága felébresztette benne a gyengédséget és a vágyat, elnyomta magában, és úgy ment vissza a partra, hogy eldöntötte: nem keresi a társaságát, és ha úgy adódna, távolságot tart.
Kint nagy volt a hangulat. Bár az elegyedés elmaradt, de a maga helyén és társaságában mindenki jól érezte magát, aki meg nem- mint Attila -, az is élvezhette az italokat és a szemközti part pazar látványát. Elkapta a HR-es lány tekintetét, aki rámosolyogott. Tudta, felkérhetné, és nem sok kéne, hogy reggel együtt ébredjenek a szobájában. De semmi értelmét nem látta – még úgy se, hogy Juditot féltékennyé tehetné. Kedves lány volt – de nem tetszett igazán Attilának. A lány is felmérhette ezt, mert hamarosan elment táncolni. Attila kiült a partra – a szél jólesően átfújt a ruháján, lehűtötte. Ezer kis szilánkként szikráztak a szemközti part fényei, a víz haragosan hullámzott, és a bámulatos augusztusi égbolt csillagait eltakarták a gyülekező felhők. Így is szép volt. Valahogy nem lepődött meg, amikor meghallotta Judit hangját, aki melléje telepedett:
– Te nem táncolsz? – kérdezte.
– Nem. Ahogy te sem.
– Nincs hozzá partnerem.
– Ó, az üzleti partnerek között nyilván sok az ismerősöd. Biztos örömmel ropnának veled.
– Attila… – nem áll jól neked a cinizmus – mondta a lány suttogva. Ez egyébként nem volt igaz – jól állt neki, és csak még szerelmesebb lett.
– Valahogy majd feldolgozom, hogy nem vagy velem elégedett. Van benne gyakorlatom. – Attila érezte, hogy nem elegáns, amit csinál, de nem tudta megfékezni magát.
– Tudom, megbántottalak – kezdte a lány, de Attila nem hagyta végigmondani. Két hónap megalázottsága után úgy döntött, nem adja meg azt az elégtételt Juditnak, hogy azt higgye, szenvedett miatta.
– Máshogy fogalmaznék: nem okoztál csalódást. Nyilván így járja a ti köreitekben. Úgyhogy ne aggódj az én lelki békém miatt – rendben van. – Hirtelen felállt. – Mulass tovább – nekem már megint viszket a szemem – lefekszem – azzal elindult.
Judit megsemmisülten ült tovább, érezte, mindjárt sírni fog. Persze tudta, hogy ez a kegyetlenség valójában miből fakad, de sokra nem ment vele. Ha nem tud áthatolni ezen a páncélon, amit Attila a megbántottságából kovácsolt, olyan mindegy. Ahogy kissé megnyugodott, arra gondolt, nem mostanában lesz alkalom megpróbálni. Ma kell, most kell. Még reprezentált egy kicsit minden kedv nélkül, aztán lassan szétszéledt a társaság – későre járt. Ő is visszament a szobájába – és magával vitt egy konyakosüveget. Módszeresen inni kezdett, hogy legyen benne elég elszántság ahhoz, amit tervezett.
Hogy mit is? Jelesül azt, hogy bekopogtat Attila szobájába, és addig nem megy el, amíg nem tisztázza vele a dolgot. Nem lesz könnyű, mert a tények nem amellett szólnak, hogy ő, Judit komolyan vette volna azt a szép estét, de meg fogja győzni. Vagy ha nem, hát akkor is megpróbálta. Persze a büszkeségén mindenképp csorba esik, de túl fontos volt a fiú, hogy ez visszatartsa. A recepciós pulton lévő beosztásból már kinézte, melyik Attila szobája, és amikor a folyosó megnyugtatóan elcsendesedett, elindult. Hiába ivott annyi konyakot, még mindig kalapált a szíve, ahogy bekopogtatott. Csak harmadszori kopogásra hallott mozgást, aztán megjelent Attila borzas, álomittas feje az ajtóban. Szívébe nyilallt a fájdalom, hogy a fiú békésen aludt, miközben ő a szobájában gyötrődött, ivott, készült.
– Szia… – suttogta. – Beengedsz?
Attila látta, hogy Judit ivott és nagyon elszánt. Ha egyszer újra meglesz, ne így legyen meg.
– Nézd, teljesen leszívott az allergia. Bármi is az, amiért ilyen későn idejöttél, ráér holnap. Neked is jobb lesz, ha kipihened magad. Vagy valami baj van?
Judit szeme megtelt könnyel, megrázta a fejét, és megfordult. Attila legszívesebben utánafutott volna – fájt érte a szíve. De képtelen volt rá. Lassan becsukta az ajtót, végigdőlt az ágyon. Nem volt büszke erre a jelenetre-semmilyen elégtétellel nem töltötte el. De nem lehetett máshogy, nem… Az allergia gyógyszere kábává tette, hamarosan nyugtalan félálomba merült.


Folytatjuk

2021. szeptember 13.

Szóljon hozzá!