Kisgyerekkoromban úgy hittem, amikor fogy a Hold, az ott élők leesnek róla, amikor pedig egyre nagyobb, visszamásznak mert van újra hova. Teliholdkor voltam nyugodt, mert akkor nem potyogtak szegények. Sajnáltam ezért őket. Nem tudom, kiket, a Holdlakókat. Aztán idővel rájöttem, hogy az élet is ilyen. Mindig vannak talajok, amelyek elfogynak vagy kicsúsznak alólunk és helyek, élethelyzetek, ahova visszakapaszkodhatunk. Egy körforgás az egész. Lepotyogunk a Holdunkról, majd visszamászunk.
Akkor is, ha vannak Holdlakók, akik röhögnek rajtunk … mert közben ugye erre is rájöttem. (hm)