Hogy Judit mikor megy majd el Attiláékhoz, az még kérdéses volt. Igazából két ünnep között tervezték, de az ausztriai kirándulás közbeszólt. Attila nem nagyon bánta, tartott kicsit tőle – nem akarta anyját és a családját feszélyezve látni, és tudta, hogy úgy látná. Persze, meg kell lennie – de majd találnak új időpontot. Mondjuk, februárban, az anyja névnapján. Meg is beszélte otthon – és úgy találta, nemcsak ő könnyebbült meg, hogy kapott némi haladékot. Amúgy is javította az otthoniak „pozícióját”, hogy éppen Julianna napot fognak ünnepelni. Nem mintha bármi miatt aggódnia kellett volna – Judit már nagyon várta, hogy lássa az ő szüleit, a családját. De Attila azért tartott tőle – mert ismerte mindkettejük világát, és nem hitt abban, hogy létezne közösen beszélt nyelve ennek a két világnak.
Ezt a terhet egy kis időre letette tehát, és újonnan vett autójával megtette az első hosszabb utat december 25-én. Szentestén magukban voltak, csak kettesben – és Attilának hiányoztak a szülei, meg a testvérei. Meghitt és csendes este volt: túl csendes. Attila halászlét csinált, de Judit nem evett belőle, mert rosszul lett a szagától. „Biztos finom, de ma nem megy”- mondta. Nem ajándékoztak, ebben még korábban megegyeztek. Bólét ittak, és a Ben Hurt nézték, amit mindketten már többször láttak. Judit hamar elaludt, és Attila elképzelte, mit csinál most otthon a rokonság.
Másnap reggel ködös, zúzmarás táj fogadta, ahogy elindult. A rádió karácsonyi dalokat játszott, és gyerekkori emlékek jutottak az eszébe. Boldog volt, hogy nemsokára látja a szüleit, a házat, a testvéreit. Judit is ment a maga családjához. Attila arra gondolt, ez jövőre már máshogy lesz, nyilván jön majd vele, meg a kicsi is. Vége a gyerekségnek. Igazából régen vége, de most tényleg… Ettől hirtelen elszomorodott, és ez a két karácsonyi nap különös jelentőséget és szépséget kapott. Mészáros Julianna diós kalácsa és zserbója még sosem volt ennyire édes…

Gajdosnak egyébként kár volt aggódnia: Attila tudott síelni, az iskolában többször szerveztek síutakat, és lelkesen kísérte a gyerekeket. Apja előkereste a padláson a léceit, ő pedig a szekrényben megtalálta a síruháját, bakancsát és a síszemüvegét.
– Sisak nélkül ne síelj, kisfiam – figyelmeztette az anyja, aki hallgatott híreket, és bár sosem síelt, de azt tudta, hogy ez bizony veszélyes.
– Majd veszek – nyugtatta meg Attila.
– És minden be fog férni ebbe az autóba? – kérdezte az apja, amikor bepakoltak.
– Nem ezzel megyünk apa, hanem kisbusszal. Nemcsak mi megyünk.
Attilának valahogy bűntudata volt amiatt, hogy Judit családjával 4 napra kirándulni megy az ausztriai hegyekbe, és ezt szerette volna elhallgatni. Ki tudja, miért, úgy gondolta, hogy a szüleinek ez rosszul esne, és úgy látta, hogy rosszul is esett. De lehet, hogy csak képzelődött. Mindenesetre, az apja nem firtatta tovább a dolgot.
– Írok majd Messengeren, ha megérkeztünk – hajolt ki Attila a kocsi ablakán. Mészáros Julianna a ház előtt állt, és az irhamellényt összehúzva az otthonkáján, kicsit aggódva nézett rá.
– Hát azt én nem tudom olvasni, kisfiam… de majd a Laci mondja. Neki írj.
– Jó, jó – mondta Attila, és elindult.
A szülei hosszan néztek utána.
– Síelni… – sóhajtott Mészáros Julianna.
– Máskor is ment… – mondta a férje… – tudod, az iskolával.
A felesége bólintott, és bement a házba – hideg volt.

Az a négy nap az Alpokban varázslatos volt. A kis falu behavazva, csillogva ragyogott, és szűk utcácskáin mintha valósággá vált volna a karácsonyi képeslapok valamennyi giccses túlzása. Az apartmanház 3 emeletes volt, és Annáék, Juditék és Gajdosék is külön emeleten rendezkedtek be. Megvolt a privát tér, inkább csak a sípályán volt együtt a család, meg este a földszinten. Az egész napi testmozgás után elbágyadtak a melegben, a forralt bor is megártott hamar – néha kártyáztak, de mindenki vágyott a pihenésre. Norbi, aki a földszinten aludt, minden este rávette Attilát és Juditot, hogy még sétáljanak egy kicsit lefekvés előtt. Judit csak óvatosan síelt, és jólesett neki a mozgás. Ropogott a hó a talpuk alatt, a házak karácsonyi fényekben álltak, a friss, tiszta levegő lehűtötte hegyi levegőtől kipirosodott arcukat. Egyszer Géza, Anna férje is velük tartott – nem tudott síelni, és demonstratíve nem is akart megtanulni – talán azt gondolta, ez olyan „művészies” – bár ez csak Attilában merült fel, aki valamiért ki nem állhatta. Géza komoly kísérleteket tett, hogy a „szintén kívülről érkezett” Attilával egyfajta szövetségbe tömörüljön, de Attilának idegen volt az extravaganciája, és azt sem felejtette el neki, hogy nem köszönt azon a bizonyos délutánon, amikor tolmácsolt az angol képkereskedőnek. Géza napközben festett, vagy forralt bort ivott a hüttében. Szépek voltak a képei, azt el kellett ismerni, de annyiszor senki sem tudta, mint Anna, a felesége. Ha a férjet nem is, Annát Attila megszerette azért az őszinte, feltétlen szerelemért, amellyel Gézát körülvette.
Judit szüleinek, leginkább az anyjának a jelenléte így, hogy sokan voltak, nem feszélyezte különösebben. Az asztalnál mindenki beszélt mindenkinek, négyszemközti párbeszédek csak a sípályán estek, azok is elsősorban a síelésre vonatkoztak. Mégis: kialakult valami „közös” érzés a kirándulás végére, és amikor a csomagjaikat letették Judit lakásában, mindketten egyetértettek abban, hogy nemcsak kikapcsolódásnak, közeledésnek is jó volt ez a néhány nap.
– De azért engem most nagyon elfárasztott – nyújtózott el az ágyban Judit, mielőtt elaludtak volna.
Hajnalban Attila arra ébredt, hogy Judit rázza a vállát. Ránézett, és látta, hogy baj van.
– Menjünk a kórházba – nagyon vérzem – mondta.

Folytatjuk