Alexandru Mușina három verse
A reggel királya
Én vagyok itt, apró, reggeli király.
Fátyolos tekintetű fejedelem.
Itt én parancsolok. Amit akarok, azt teszek:
felkelhetek az ágyból. Megmoshatom
az arcom, a fogam. Vagy nem.
Itt egy mérhetetlenül nagy állat
csak az én szavamra hallgat. Amit akarok, teszem:
szemet hunyhatok, hagyhatom, távozzon. Vagy nem.
Itt én vagyok. A reggel áttetsző királya.
Ködszemű császár.
Az eső
A füveknek, virágoknak jár az eső,
a ház előtt álló diófának is.
A tetőknek, utcáknak, a kábán
araszoló autóknak.
De nem nekem, nem nekem.
Az eső a bicikliknek való, a járdáknak,
mellükhöz tapadó blúzban tinilányoknak,
a szürke falnak és a piros kapunak,
a fehér ablakpárkánynak.
De nem nekem, nem nekem.
Macska-e a cica?
Fű fiókája-e a házsarok?
Iszákos, szószátyár
nagybácsi-e a neoncső
a bejárati ajtó fölött?
És te miért bámulsz?
Magamra húztam a vizeslepedőt? Tudom:
bőröm ósdi, viaszosvászon pelerin.
Visszabújtak fejembe szemeim? Lódít a tükör
mindig, de nem tudjuk rábizonyítani.
Félelmetes szövetségesei vannak: fotók,
a gyermekeink, a barátok, a szomszédok.
Miért dalolnak, miért motyognak az utcán
az őrült nyanyák? Csak az alapprogramjuk működik már?
Lassan törlődik az is. És a cica
miért bámul macskaszemével,
s miért nem szól egy szót sem?
Fordította: Szonda Szabolcs
A fordító műhelyvallomása
Egész sor kérdés bástyázza körül azokat a dilemmákat a műfordítás szakirodalmában, amelyek aztán a szöveg átültetése során oldódnak fel átmenetileg, esetről esetre másképpen. Egyik ilyen töprengés az, kortárs írásoknál, hogy a fordítónak hasznos-e személyesen ismernie a szerzőt, akinek az alkotásával dolgozik, hozzáad-e ez vagy sem a szöveg olvasatához, értelmezéséhez, az eredeti stílus és tartalom újraképzéséhez, akár csak annyiban, hogy rákérdezhet-e nála egy-egy kifejezésre, amellyel szinte kilátástalanul elakad?
Pontos válasz erre természetesen nincsen (ahogyan általános recept sincs a fordításhoz), ezért — egyfajta „esettanulmányként”, egy kicsit más vonatkozásban – felidézem egyetlen személyes találkozásomat Alexandru Mușinával, azon gondolkodva közben, számomra ez milyen lehetséges adalékokkal járt a vonatkozó műfordítói tevékenységemhez.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert munkámban nem csak könyvek között, hanem – művelődésszervezőként – az élő irodalom közelében is vagyok, érezhetem., ahogy mondani szokták, annak pulzusát. 2011 márciusában így lehetett meghívottam a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár nagytermében Alexandru Mușina, aki annak ellenére vállalta a fellépést, hogy akkoriban már nagyon beteg volt… A rendezvényen ebből semmi sem érződött. A terem nagyrészt a város egyik román tannyelvű líceumából érkező középiskolás diákokkal telt meg, a rendhagyó irodalomóra ígérete az arcokon is láthatóan igen vegyes fogadtatást váltott ki, eléggé érezhetően a „ha muszáj, akkor szívesen” tükröződött rajtuk. Kérdezem vendégünket, hagyományos író-olvasó találkozó, általam levezetett kérdezz-felelek legyen-e, csippent a szemével, mosolyogva, bízzam csak rá. Köszöntöttem, felvezettem a hallgatóságnak, és átadtam neki a szót, a porondot. Ő pedig hihetetlen formában indított, egyetemi tanári tapasztalatából adódóan is, néhány tréfás-(ön)ironikus mondattal felélénkítette a diáksereget, magához ragadta a figyelmüket, és el se engedte a végéig. Olyan izgalmas beszélgetés alakult ki perceken belül, hogy én magam is a közönség részévé váltan merültem bele az élménybe. Amikor pedig az akkor még kötetként nem publikált, Dactăr Nicu Skyzoid Band című prózavers-ciklusából olvasott fel, teljesen meghódította a közönséget. Az igen életes témájú, rengeteg szójátékot, szleng elemet, groteszk humort és meglepő fordulatokat tartalmazó, frappáns „egypercesek” bizonyára sok diák számára szolgáltak azzal a revelációval, hogy az irodalom lehet nem távoli, könyvízű eIvont szövegfolyam is.
Már a rendezvény utáni napokban lefordítottam néhány darabot a jelzett prózavers-sorozatból, még az élmény hatása alatt, a szerző felolvasásával fülemben. Aztán a teljes ciklust, amely könyvként, eredetiben, a sepsiszentgyörgyi találkozás után két évvel elhunyt Alexandru Mușina első posztumusz kötetévé vált… És annyira megfogott a szerző írásmódja, hogy az életében utolsóként megjelent, Regele dimineţii című verskötetét is átültettem magyarra. Úgy érzem, a két könyvet nemcsak az rokonítja – és egyben képez izgalmas kontrasztot közöttük -, hogy a gyógyíthatatlan betegség árnyékában íródtak. Olvasóként átéltem a szövegükkel való ismerkedéskor azt, hogy a személyes elmúlás fenyegetésére lehet reagálni jótékony (ön)iróniába oldott keserűséggel, lázadással, nosztalgikusan, testiség és elmúlás, Erósz és Thanatosz folyamatos párbeszédével, találkoztatásával, sőt mérkőztetésével, súlyos játékossággal és érzékenységgel, egyszerre benső és külső nézőpontból, kapaszkodót keresve, tettetett közömbösséggel, sztorizva, éles szemmel és empátiával „elkapott” társadalmi röntgenképekkel, emlékezetes figurákat teremtve vagy épp karikírozva, ismerős tónusokkal ábrázolt, mégis meglepő magánmitológiát alkotva, széles jelentésmezejű, szimbolikus mozzanatokból építkezve – mindenben, mindvégig életközelien, életesen, az olvasót társsá avató alkotás gyötrelmes, tiszta örömével. Műfordítóként pedig ugyancsak örömteli, izgalmas kihívás volt ennek a szövegvilágnak a leképezése magyarul, a szabad- és prózavers benső lüktetésének, figyelmesen megalkotott rendjének felfedezése, az egyedi szóalkotások, szerteágazó utalások, sajátos humorforrásként is működő szleng-és argóelemek megfelelőinek azonosítása, a tobzódó, leleményes, megkapó líraiságban is gazdag versnyelv és mikrovilág újraalkotása.
Kitartó élményem a fordítás elvégzése óta is, hogy gyakran döbbenek rá egy-egy sor vagy szöveg időszerűségére, Mușina világképének és írásmódjának különleges, átfogó erejére, életművének termékeny, hatásos jelenlétére az újabb szerzőnemzedékek munkáiban is. (…)
Alexandru MUȘINA (1954, Nagyszeben – 2013, Brassó) a román irodalom úgynevezett nyolcvanas nemzedékének szerzőként és teoretikusként, szervezőként is meghatározó jelentőségű képviselője. Munkássága, személye döntő hatású ennek a „farmernadrágosnak” is nevezett generációnak mind a világlátását, mind az írásmódját illetően, amelynek tagjai ma is jelentős szerzők, közülük többek magyar fordításban is olvashatók (Mircea Cărtărescu, Simona Popescu, Florin Iaru, Matri Vișniec, Mircea Nedelciu, Cristian Teodorescu, Radu Țuculescu, Petru Cimpoeșu és mások). Költő, próza- és esszéíró, a brassói Transilvania Egyetem bölcsészkarának tanára volt, ahol folklór és összehasonlító irodalom mellett kreatív írást is tanított, illetve egy ma is nagyon erős szellemi-irodalmi műhelyt alapozott meg, a Brassói Csoportot. Több fontos szerzőt indított útjára, gondozta műveiket a brassói Aula Könyvkiadó működtetőjeként, tulajdonosaként is. Mérvadó versantológiák összeállítója, főként a nyolcvanas nemzedék költészetéből, amelynek értő elemzője is elméleti munkáiban. Budila-Express (Bodola Expressz) című nagylélegzetű, generációs önvallomásnak is felfogható poémáját a nyolcvanas nemzedék és a kortárs román irodalom emblematikus alkotásának, a román Üvöltésnek tartják.
Szonda Szabolcs
Borítóterv: Csillag István
Forrás: Alexandru Mușina: Macska-e a cica? Lektor kiadó, Marosvásárhely, 2020. A könyvet és fordítóját a kiadványt szerkesztő Lövétei Lázár László mutatta élő interjúban be a szeptember 16-19 között tartott Csíkszeredai Könyvvásáron.
Pusztai Péter rajza