Váradiné telefonja után Gajdosnénak volt néhány órája, hogy összeszedje a gondolatait, mielőtt a férje hazaért volt. Már amúgy is felpaprikázódott kedélyét tovább rontotta, hogy Gajdos nem osztozott mélységes felháborodásában, hogy egy szoknyavadász furakodik be a családba.
– Éva, az isten szerelmére! – mondta, miközben az asszony fel-lejárt a nappaliban. – Mit bizonyít ez? Senki se gondolta, hogy Judit az első kapcsolata, vagy Te igen?
– Ne tettesd már magad hülyének! – csattant fel Gajdosné. Nem csupán a lányáért aggódott – Váradiné telefonja után úgy érezte, az ismerősei mind úgy fogják látni Attilát, mint valakit, aki újra „sikerrel járt”, és most ki is fogta az aranyhalat. – Ha ilyen inkorrekt volt, és gondolkodás nélkül szétzúzott egy házasságot, nem hiszem, hogy nagyon lennének erkölcsi skrupulusai.
– Azt mondtad, végül nem váltak el – vetette közbe Gajdos.
– Nem, mert van 2 gyerek. Az se érdekelte.
– Éva, úgy csinálsz, mintha ilyesmi nem esne meg mindennap. Rengeteg a pocsék házasság.
– Irén szerint a lányáéval nem voltak bajok Attila megjelenéséig.
– Nyilván voltak, ha aztán beleszeretett másba – vetette közbe a férje.
– Aki aztán lelépett, miután mindent összezavart.
– Nem gondolod, hogy azért kettőn áll a vásár?
– Mindegy… én ezek után nem bízom benne. Egy élősdi férj épp elég a családunkban.
– Te is tudod, hogy más a helyzet… Judit sokkal megfontoltabb.
– Hát persze… de ne feledd, ez az Attila nagyon meggyőző tud lenni… Mint a szélhámosok általában. De én nem hagyom, hogy Judit is bedőljön neki…
– Nem hagyod, nem hagyod… Mit akarsz csinálni? Beszélni Judittal? … Talán már meg is tetted?
Gajdosné csak rövid ideig hallgatott. Bár a kérdésből kiérezte a helytelenítést, nem volt abban a lelkiállapotban, hogy ez érdekelte volna.
– Ha éppen tudni akarod, igen.
– Szegény lány… – sóhajtott Gajdos.
– Szegény bizony… mert erről a nőről semmit nem tudott. Azért ez furcsa, nem? Az ember csak beszél kicsit a korábbi kapcsolatairól a szerelmének, vagy nem?
Ezen a ponton Gajdos elbizonytalanodott. Az, hogy Attila egy kisváros ismert alakjának a feleségével viszonyba került, számára nem tűnt ősbűnnek, sőt, majdnem hogy imponált neki. De az nagyon zavarta, hogy Judit semmit sem tudott erről. Úgy érezte, hogy az ilyesmiről valóban beszél az ember a párjának, s ha nem, annak két oka lehet: vagy még mindig túlságosan személyes ügy, vagy van benne szégyellnivaló – például mindaz, amit Gajdosné feltételezett. Mind a két verzió lehangolónak tűnt. Gajdos most kedvetlenedett el igazán.
– Mit akarsz, mit tegyünk? – kérdezte a feleségét, akinek már megvolt az elképzelése, mert habozás nélkül válaszolt.
– Először is, beszélj erről Attilával. És nem kell úgy sietni azzal az igazgatói pozícióval: nem kell ennyire helyzetbe hozni ilyen gyorsan. Előtte bizonyítson.
– Mit is?
– A loyalitását – és nemcsak a céghez.
– Úristen… Ez… nagyon.… kínos. Nem hiszem, hogy Judit örülne egy ilyen ultimátumnak.
– Hagyd ki belőle. Juditnak nem kell erről tudni. Lehet ez szülői elővigyázatosság is – mint ahogy az is…
– Nem tudom, Éva… – csóválta a fejét Gajdos. De a gondolat, hogy Juditot becsapják, elviselhetetlen volt. – Holnap beszélek vele – mondta aztán.

Így esett, hogy másnap az ebédből visszatérve Gajdos szólt Attilának, hogy a munkaidő végeztével jöjjön be az irodájába. Amikor aztán ott ültek egymással szemben, Gajdos nem kerülgette a témát – szeretett a kellemetlen dolgokon minél hamarabb túllenni, ha már muszáj volt.
– Attila, tegnap a feleségemet felhívta egy ismerőse telefonon. Váradi Péterné. Mond a neve valamit?
Attila a legkevésbé sem számított arra, hogy ez a beszélgetés ilyen irányt vesz. Igazából azt gondolta, a németországi tréningről egyeztetnek, esetleg a hétvégére meghívják őket ebédre – péntek volt. Kellett egy kis idő, amíg összeszedte magát, és ez a csönd igazolni látszott Gajdos aggodalmait.
– Igen, mond. Személyesen nem találkoztam vele.
– Annak nincs is jelentősége. Hiszen akiről szó volt, az a lánya. Vele viszont nagyon is komoly ismeretségbe kerültél az elmondása szerint.
Attila hirtelen méregbe jött. Mi köze hozzá? Mi ez a számonkérés?
– Igen, így volt – mondta, és igyekezett visszatartani növekvő haragját. – És régen volt.
– Annyira azért nem. A hölgy az édesanyja szerint össze van törve, és darabokban a házassága. Persze arról nem tehet az ember, ha már nem szeret valakit… tudom én… de. Nos, nem szeretnék úgy feltűnni, mint aki mások múltjában, magánéletében vájkál – de azt azért furcsának tartom, hogy Judit erről mit se tudott.
– Nem értem, mért kellett volna – mondta Attila, de belül tudta, hogy igen, ez furcsa. Szívesen beszélt korábbi kapcsolatairól, és Judit is elmondta az övéit. Ildihez nem mert hozzáérni.
– Hát… én úgy érzem, ennyit megérdemelt volna a lányom. A feleségem sajnos már felhívta, jobb lett volna, ha nem az ő interpretációjában hallja – de biztos vagyok benne, hogy mindent sikerül megbeszélni, s helyre áll a bizalom. Ugyanakkor… a miénk… főleg a feleségemé némileg megingott. Úgyhogy amíg ez újra nem épül – és újra fog minden bizonnyal -, a bécsi állást arrébb tesszük. Hogy világosan fogalmazzak: csak elhalasztjuk, nem levesszük a napirendről.
– Amíg nem bizonyítok? – állt fel Attila. A hangja remegett a megalázottságtól.
Gajdos látta, hogy vérig sértette a fiút, és sajnálta. De otthon Éva várta, és Judit volt a mindene.
– Olyasmi… Örvendetes, hogy van még szenvedély ebben a korban, de azt javaslom, ne arra hallgass, gondold át és értsd meg a mi álláspontunkat is. Szerintem ez egy elfogadható deal. Amiről egyébként Judit semmit sem tud, és igen hálás lennék, ha ez így is maradna.
– Értem – váltott át jéghideg hangra Attila, és szertartásosan meghajolt. – Ahogy parancsolja, vezérigazgató úr.
Azzal kiment. Gajdos töltött magának egy pohár vörösbort. Leginkább az bántotta, hogy Attila a végén újra magázta.

Attila nem igazán emlékezett, hogyan került ki a parkolóba, vitte a vak harag. Kivételesen kocsival jött, úgy volt, hogy kinéz az Ikeába egy-két dologért. De ahogy beszállt, érezte, mennie kell, vezetni kell, ki ebből a Babilonból, amely befogadta, aztán kitaszította.
Rettenetesen haragudott Gajdosékra, de talán még annál is jobban Ildire. Hogy tehette ezt? Hogyan állíthatta őt be gátlástalan szívtipróként az anyjának az után az esti búcsú után, aminek az emlékétől még mindig be tudott párásodni a szeme? „Nem volt szerencsénk”- hallotta az asszony hangját, és tényleg nem volt, és ha így van, és nem lehetett mit tenni, akkor most mért tette tönkre a jövőjét? Mi jó származik neki ebből? És mi történt vele, hogy így gondolkodik róla, miközben, ha van ember, akiről sose feltételezte volna, hogy rosszat akar neki, az bizonyosan ő?
Féktelen dühében eldöntötte, hogy hazamegy, és valahogy még aznap este szerét ejti, hogy beszél vele. Azt ugyan még nem tudta, hogyan, de meg kell lennie. Repült az idő a besötétedő autósztrádán, ahogy fogalmazta a mondatokat, amikkel 1. porig alázza, 2. számonkéri. 3. kiköveteli, hogy tisztázza Judit családja előtt. Így ért el Szigetiék utcájába. Ami este nyolc után már kihalt volt, és Attila feje kezdett kicsit kitisztulni. Elfogta a bizonytalanság. A kocsiban olyan egyszerű volt elképzelni, hogy becsönget, és ha nem Ildi nyit ajtót – amire nyilván volt esély -, akkor is simán kéri, hogy hadd beszéljen vele. De ahogy közeledett, megképzett előtte Gáborka és Andika arca, és tudta, hogy nem fog becsengetni. Mégis: valahogy, valahogy bosszút kell állni, legyen bármi is az ára. A ház előtt ott állt a régi kocsi. Attila gondolkodás nélkül belehajtott hátulról. A nagy csattanás mellett mintha hirtelen sikoltást is hallott volna.
Igen, Ildi benne ült, éppen futás után volt, és meditált.

Folytatjuk