Nem tudom, hol van,
az utat hozzá nem ismerem,
mert csak éjjel járok arra,
s ha belegondolok, jóformán ő,
a ház toppan mindig elém
s a hold hunyorgó lámpása
villan öreg ablak-szemén.
Lényegében nem is ház,
csak amolyan gerenda-tákolmány,
mely mohos kalaptetővel
s folyton-tárt ajtóval vár –
arról ismerek rá,
hogy mögötte jobbról, vén fenyő áll
s a szél ha belekap télen
lombjáról ezüst csillagpor száll
és valami csermely is lehet a közelben,
vagy lappangó vízmosás,
mert jól hallani a mohán szűrt
sejtelmes csobogást.
Nyáron benéznek ablakán az őzek
s az ereszre már novemberben
jég-szempillák nőnek –
ja, és van egy csinos terasza,
melyet minden évben
behavaz az őszi levél pirosa.

Egyébként tök lakályos belül
(a szobakonyha lehet olyan háromszor négy),
fekhelyem agyag és medvebunda,
mint a rézbőrű vadölőké
s a kandalló tűznyelvén
hősregét mond az angyal,
úgy karácsony környékén.

Szóval egészen fess az én erdei rejtekem,
de ti ne keressétek, mert soha nem lelnétek –
féltve takarja, csak nekem mutatja
egy hosszú nap után, ha lekoppan
a szemhéjam.