IV. STÁCIÓ: ZUHANÁS

Amire a harag lendületében Attila nem gondolt, az az volt, hogy nemcsak ő töri össze Szigetiék kocsijának a hátulját, hanem az ő autójának az eleje is gallyra megy. Magáról nem is szólva. Arra ugyan nem számított, hogy a ház előtt parkoló kis Toyotában bárki tartózkodhat, de ő ott ült a vezetőülésen, és nagy esély volt arra, hogy megsérül. Csak felfokozott lelkiállapotának tudhatjuk be a talányt, hogy ez fel sem merült benne, hogy ez bekövetkezhet – mint ahogy be is következett. A fejét beverte a szélvédőbe, és csak a mentőben tért magához, akkor se hosszú időre.
Amikor másnap reggel a nővér felébresztette, semmire sem emlékezett attól a pillanattól kezdve, hogy belehajtott az autóba. A nővér csak az egészségi állapotára vonatkozóan látta el információkkal: agyrázkódás, valószínűleg más nem, de ezt csak néhány vizsgálat erősítheti meg, addig megfigyelés alatt lesz, és nem engedik ki.
– A családját már értesítettük – tette hozzá. Attila majdnem megkérdezte, melyiket – de aztán meggondolta magát. Csak egy családja van – és az itt él, ebben a városban. Kinézett a kórterem ablakán – esett a hó. Hirtelen valami alaktalan remény és öröm járta át. Nem, nem gondolt semmire, csak aludni vágyott.
Délután megjelent Józsi testvére. Nála volt Attila táskája, kivette belőle a mobilját.
– Vagy 25 hívás attól a Judittól – mondta. – Nem vettük fel. Majd te.
– Nem emlékszem semmire, mi történt? – kérdezte Attila.
– Nekimentél Szigetiék autójának. Nem volt olyan nagy erejű ütközés, de eléggé összetört mindkét autó. Csak legalább Szigetiné ne ült volna benne!
Attila gyomra összeugrott, a szíve hevesen kezdett verni, elöntötte a veríték. Valami rémlett, valami halk sikoly, mielőtt elvesztette volna az eszméletét.
– Megsérült? – ragadta meg a bátyja karját.
– Meg – mondta az. Aztán látva Attila kétségbeesését, gyorsan hozzátette:? – Nem annyira komoly – de a nyaka meghúzódott, kapott rá gipszet.
Attila sírni kezdett.
– Kórházban van ő is? – kérdezte.
– Nem, úgy tudom, ellátták és elengedték. De 8 napon túl gyógyuló sérülés – szóval rendőri vizsgálat nélkül nem lehet megúszni. Egyáltalán mit kerestél arrafelé? Mért nem voltál Pesten?
Attila arra gondolt, túl hosszú lenne elmagyarázni, és nincs is értelme. Semmi más nem számított, csak az, hogy Ildinek nem esett nagy baja. Egyébként meg egy mondattal valójában meg is tudja válaszolni Józsi kérdését:
– Nincs Pesten keresnivalóm.
– És Judit?
Igen, Judit. Egy régi, másik életben. Már távolodott. És jó volt, hogy igy volt – Attila csak most érezte, mennyire elfáradt mellette.
– Hát öcsém, rajtad aztán nem lehet kiigazodni… – rázta a fejét Józsi bátyja. Attila ránézett, és mindent szeretett rajta – azt is, hogy a dzsekijének kicsit benzinszaga volt. Nyilván a műhelyből jött.
– Anya kiakadt? – kérdezte aztán.
– Naná… – mondta Józsi szemrehányóan. – Voltak bent délelőtt, de aludtál. Majd jönnek este.
– Apával?
– Igen. És készülj rá, hogy megkeres a rendőrség is.
– Ki hívta ki a mentőt?
– Nem tudom… azt hiszem, a szomszédok. De majd úgyis elmondanak mindent… Te… jól vagy?
– Jól – mondta Attila, és csodálkozva érezte, hogy igazat mond. Különös béke volt a lelkében, csak Ildi begipszelt nyakának fel-felvillanó képe keserítette meg.
Felcsörgött a telefon, látta, hogy Judit keresi. Józsi felállt:
– Na, megyek, öcsi… most már vedd fel annak a szegény lánynak. Majd beszélünk.
Attila nem vette fel. Tudta, hogy fel kéne. De mit mondjon neki? Hogy az apja vérig alázta, hogy belehajtott a szerelme kocsijába, megsebesítette, és hogy egyszer se gondolt rá, csakis arra a nőre, akin tegnap még olyan hevesen bosszút akart állni?… Egyszerűen Judit nem volt már aktuális. Maga sem értette, ez hogyan történt, és fogalma sem volt, ezt hogyan kezelje. Aztán elvitték kivizsgálásra., és amikor visszajött, összeszedte magát, és felhívta Juditot, aki azonnal beleszólt:
– Szívem, merre vagy? Mi történt? Ne csináld ezt velem!
– Karamboloztam, megsérültem, de semmi komoly, ne aggódj. Itt vagyok a k.….i kórházban.
– De hogy kerültél oda?
– Hosszú – mondta Attila. Fáradt volt. Fáradt ahhoz a szerelemhez, amit Judit hangjában érzett.
Aztán hallgattak a vonal két oldalán, majd Judit törte meg a csendet:
– Mikor lehet látogatni? Ha most kocsiba ülök?
Este fél 6 volt. Mindjárt jönnek a szülei. És egyébként is, minek – gondolta Attila.
– Már késő van… inkább holnap. – Aztán hozzátette, mert szinte érezte Judit lélegzetvételén a megbántottságot: – Agyrázkódásom van, azt mondják, pihennem kell, kapok altatót. Nem hiszem, hogy meg bírlak várni.
– Hát jó – sóhajtott Judit. Aztán megállapodtak benne, hogy délelőtt lejön K..ba.
– Vigyázz magadra, szerelmem – mondta a lány.
– Te is – mondta Attila, és képtelen volt odarakni a ” szerelmem” szót a végére. Mindig is kicsit patetikusnak érezte, de azért kedvesnek is. Most csak bonyolította a helyzetet.
Aztán 6 óra körül megjelentek a szülei, apja sötét, anyja aggódó-szerető arccal.
– Jól kicsesztél magaddal- foglalta össze Sárközi József, amit gondolt.
– Ugyan, hagyd már – nézett rá szemrehányóan Mészáros Julianna. – Fő, hogy él és egészséges. Majd a kocsikat rendbe hozod.
– Én ugyan nem – horkant fel a férje. – Legalább is a Szigetiékét biztosan nem. Örülhetünk, ha megússzuk feljelentés nélkül.
– Most komolyan, ez a legnagyobb problémád, miközben a fiad itt fekszik a kórházban?
Attila megfogta az anyja karját:
– Hagyd apát, anya. Igaza van. Hülyeséget csináltam.
– Más is karambolozik.
” Ez nem karambol volt” – akarta Attila mondani, aztán meggondolta magát. Nagyon messziről kellene kezdeni.
– De kisfiam, azért azt nem értem, mért nem szóltál nekünk, hogy jössz haza… – jegyezte meg az anyja, miközben elkezdte kipakolni a táskájából a hozott ételt-italt. Nem nézett a fiára. Attila arra gondolt, milyen szerencse, hogy pénteken történt mindez, és az anyja igy azt hiheti, hogy csak úgy spontán úgy döntött, hogy hazaugrik a hétvégére. Bár azon csodálkozott, mért nem tűnt fel neki, hogy pont Szigetiék kocsijába hajtott bele, mikor az az utca nem is esik bele az útvonalába. Aztán hirtelen teljes bizonyossággal megértette: az anyja mindent tud és ért- mindent, ami fontos. És sose fognak erről beszélni.
– Képzelem, az a Judit hogy megijedt… nem elég, hogy elment a baba – mondta aztán Mészáros Julianna.
Attila ránézett, az anyja lesütötte a szemét.
– Jön holnap, majd megnyugtatom – mondta aztán kelletlenül. Nem erről akart beszélni. – Tudtok valamit Szigetinéről? Jól van? Mit mondanak, láttátok?
– Hogy láttuk volna? – mondta az apja, továbbra is mogorván. – De a szomszédait ismeri az egyik kuncsaftom. Már otthon van, nyakmerevítővel – de semmi komoly. Nagy mázlid van.
– Igen – helyeselt a fia megnedvesedő szemmel. – És mondott még valamit az az kuncsaft? Haragszik rám?
– Hát biztos nem fogja megköszönni – morogta Sárközi József. – A férje nem volt otthon, még szerencse – biztos nagy palávert csapott volna.
– Jól van – állt fel Mészáros Julianna -, menjünk, apa. Atikám, te meg pihenj, ne idegeskedj semmin, az a lényeg, hogy túl nagy baj nem történt. Holnap is jövünk.
– Jó, anya, de lehet, hogy délután már kiengednek. 2-ig eldől, azt mondták, utána majd telefonálok.
Attila nézte, ahogy a szülei a kórterem ajtaja felé mennek. Apja mintha kicsit meggörnyedt volna – nyilván megérzett valamit abból, hogy a „legsikeresebb” gyermeke eljátszotta a NAGY LEHETŐSÉGET. Anyja belekarolt a férjébe, mert fájt a lába, kellett a támaszték. Az ajtóból még visszanézett a fiára – és elköszönt azzal a néma, mindentértő-tudó mosolyával.

Folytatjuk