Albert Csilla: Halványvörös és halványfekete (48) / Parafrázis-regény / Történik a 2020-as évek elején

Judit a nagyvizit előtt érkezett – elegánsan, egyszerűen, szorongva. Attila látta a meglepetést és elismerést a 4 ágyas kórteremben fekvő betegtársai szemében: és mégse érezte szerencsésnek magát.
– Menjünk le a büfébe – mondta, és felvette a frottírköpenyét, amit otthonról hozott be az anyja. A kórterem a 2. emeleten volt, a büfé a földszinten.
– Vigyázz, meg ne szédülj – mondta Judit tétován, ahogy mentek le a lépcsőn, és megfogta a fiú kezét.
Kávét rendeltek, és Judit megkérte Attilát, hogy mondja el, mi történt. Attila mindent elmondott, kezdve a Gajdossal folytatott beszélgetéstől. Jó volt érezni, hogy Judit ért mindent. Remek barát. Ennél kellett volna maradni.
– Beszéltem apával – forgatta a lány a poharát. – Tisztáztam vele, hogy nem keverheti össze a céges és a magánéletet. És hogy nincs joga a beleavatkoznia kapcsolatunkba. Anyára még gyúrok egy kicsit.
– Igen… nem szerencsés ez így, mármint hogy apádnál dolgozom. Úgyhogy kilépek.
– Egyelőre szerintem ne dönts semmit el. Majd mondom, hogy beteg vagy, egy-két hét betegszabadság után már mindenki tisztábban lát. De… szeretném, ha nem neheztelnél rá nagyon. Az ilyenekbe mindig anya rángatja bele… és.különben is…
Judit hirtelen elhallgatott, és Attila felkapta a fejét. –
– Különben is?
– Igen… szóval azt azért én sem értem, mért nem beszéltél erről a viszonyodról…
Attila hallgatott. Már tudta a választ. de nem akarta itt, a kórház földszinti büféjében megmagyarázni ennek a kedves, komoly nőnek, aki leutazott hozzá Pestről.
.- Erről ne itt és ne most – mondta, és megsimította Judit kezét.
– Megfelelőbb környezet kell hozzá? Na jó, nem erőltetem, csak mondom… És jól vagy?
– Jól – bólintott Attila. Már szeretett volna szabadulni. Judit észrevette, hogy nézi a büfé falióráját.
– Mi van, menni kell?
Nem kellett még. De ha már megkönnyítette a dolgát. Attila bizonytalanul megvonta a vállát:
– Nem is tudom. Nemsokára jön a nagyvizit, Ha megittad a kávét, vissza kéne lassan menni.
– Mikor engednek ki?
– Nem tudom. Szerintem holnap. Szólok, amint tudom.
– Dolgozom hétfőn, de megoldom, hogy lejöjjek érted.
– Aranyos vagy, de egy napot itthon lennék – anyámékat megnyugtatni, főleg anyát. Meg be kell mennem a rendőrségre. Jegyzőkönyvet vesznek fel a balesetről.
– Nem akarod, hogy menjek veled?
– Szerintem nem szükséges.
– Biztos vagy benne?
– Biztos – mondta Attila a kelleténél ingerültebben. – Nem lesz rá szükség.
Judit elhallgatott, hosszan nézte, aztán megitta a maradék kávét.
– Jól van, te tudod.
A kórterem előtt már csak jelentéktelen dolgokról beszélgettek, Judit odaadta az üdítőt és ételt, amit hozott, és egy – szerinte – jó könyvet, amivel repül az idő. Attila elkísérte a lépcsőfordulóig.
– Akkor hívlak majd, ha tudok valamit – mondta, és ahogy Judit bólintott, maga elé nézve, hirtelen elszorult a szíve. – Szia, vigyázz az úton – hajolt hozzá, és megcsókolta. Még akkor is érezte a lány édes, finom parfümjét az orrában, amikor a nagyvizit után az orvos közölte, hogy csak másnap mehet haza.

Nem nagyon bánta. A kórterem megnyugtatóan izolálta mindattól, ami kint várta. Fel kellett rá készülnie, s bár tudta, hogy az orvosi döntéssel nyert fél nap semmiképpen se elég erre, de annak, hogy kapott egy kis haladékot, amíg nem gondolhat az összekuszált szálakra, amiket majd szét kell fejtenie-nem kis bonyodalom és fájdalom árán-, nagyon örült. A szüleit felhívta, és lebeszélte őket arról, hogy bejöjjenek este még hozzá.
– Tele vagyok enni-innivalóval – biztosította az anyját. – Inkább korán lefekszem, kialszom magam. Holnap úgyis megyek haza.
Megbeszélték, hogy az apja eljön érte másnap délelőtt, ha megkapta a zárójelentést. Imigyen megkönnyebbülve és felszabadulva eldöntötte, hogy kiüresíti az agyát, elfelejt mindent, és megnézi, Judit könyvével tényleg röpül-e az idő. Az első lapok után belealudt, és a januári nap már hanyatlóban volt, amikor felébredt arra, hogy egy nővér óvatosan rázza azzal, hogy telefonon keresik. Ránézett az ágya melletti asztalkán lévő telefonjára: sötét volt.
– Vezetékesen – magyarázta a nővér. – A pultnál.
Attila gyomrába bekúszott az idegesség- bár nem volt nagyon valószínű vasárnap késő délután, de csak rendőrségre tudott gondolni.
– Igen? – szólt bele a telefonba, a torkát köszörülve. – Sárközi Attila.
– Tudom – hallotta meg Ildi hangját. – Megismertem a hangod.
Attila nem tudott megszólalni a döbbenettől. Meg azért sem, mert sírhatnékja lett.
– Rosszkor hívlak? – kérdezte az asszony.
– Nem – nyögte ki Attila, lenyelve a könnyeit-, csak meglepődtem… mért nem a mobilomon hívtál?
– Nem tudtam, ki van éppen nálad – mondta Ildi. Kicsit hallgatott, aztán gyorsan hozzátette: Vannak most látogatóid?
– Nincsenek és nem is lesznek ma már.
– Értem… én… itt vagyok a kórház földszintjén… Nem bánnád, ha…?
– Dehogyis! – Attila nem vette észre, hogy szinte kiabált, de látta, hogy a nővér az asztalnál felkapta a fejét. Halkabban folytatta: – Mindjárt lemegyek. – És ki tudja, mért, hozzátette: – El ne menj.

Folytatjuk

2021. szeptember 22.

Szóljon hozzá!