Nem emlékezett, hogy került vissza a kórterembe, és arra se nagyon, hogy megfésülködött, és a tükörbe nézve bosszankodott, hogy borostás. Annyira félt, hogy Ildi elunja a várakozást vagy meggondolja magát, hogy épp csak valamennyire hozta rendbe a külsejét: megigazította a köpenyét, hátrasimította a haját. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne fusson a lépcsőn – még sajgott a feje.
Ildi a földszinti társalgőban állt,az ablaknál, és nézett kifelé. Már sötétedett, a lámpafény ráhullott a kórház előtti útra, ahol nagy volt a forgalom. A nyakán merevítő volt, egész testével fordult meg, amikor hátulról meghallotta Attila lépteit. Attilát forró megbánás öntötte el.
– Hogyan tehetném jóvá? – kérdezte.
– Mit? – kérdezett vissza az asszony, aztán elértve Attila tekintetét, odakapott egy pillanatra a nyakmerevítőhöz. – Ja ezt? Ez… nem komoly. Emiatt ne aggódj. De te… te jól vagy?
– Hogy lehetnék, amikor ezt csináltam? – mondta Attila. Ildi nagylelkűsége jobban fájt, mintha haragudott volna.
– Baleset volt – mondta Ildi rá nem jellemző határozottsággal.
– Tudod, hogy nem az volt.
Ildi az ablak felé fordult, és megismételte, háttal a fiúnak:
– Dehogynem. Én is tudom, te is tudod. És mindenki így tudja, így fogja tudni, mert ez az igazság.
– Üljünk le kicsit, beszélgessünk – lépett mögé Attila, és megérintetté a vállát.
– Persze – mondta az asszony, és önkéntelenül meg akarta fordítani a fejét. Felszisszent. aztán látva, milyen bánatos lett ettől Attila, elmosolyodott: – Néha elfelejtem.
– El fogod tudni valaha is?
– Ugyan, ne légy már ilyen bűntudatos – sóhajtott Ildi. – Gyere, keressünk akkor egy asztalt.
Csak ők voltak a társalgóban – vacsoraidő volt. Ildi levette a kabátját – kicsit nehezen manőverezett, Attila segített neki. A sapkájától is megszabadult, kibomló szőke haja eltakarta a nyakszirtjét fedő merevítőt.
– Így hátulról nem is látszik – mondta Attila, de rájött, hogy hiába. – erről képtelen könnyedén beszélni. Lehajtotta a fejét. Aztán megkérdezte, ami különösen feszítette:
– Mit szóltak a gyerekek?
– Tudod, milyenek. Gáborka csak néz azzal az édes szemeivel, és kérdezget. Andika meg fontoskodik. De igazából már megszokták, hogy egy darabig így vagyok – és megnyugodtak.
– Én… nem emlékszem semmire… Mi történt az ütközés után?
– Ha azt szeretnéd tudni, a gyerekek kijöttek-e, és megijedtek-e, hát nem. Anyáméknál voltak. Mostanában elég gyakran vigyáznak rájuk. Még a végén igazi nagyszülők lesznek…
– És… Csaba?
– Ő konferencián volt valahol Zalában. A szomszéd hívta a mentőt.
– Csaba tudja, hogy… én voltam a másik kocsiban?
– Kicsi ez a város, hogy ne tudja. De nem beszélünk róla.
Ildi itt elhallgatott. Aztán hozzátette: – Másról se nagyon….
– Fogalmam sem volt, hogy benn vagy a kocsiban – mondta Attila. – Sötét volt, nem láttalak. Mit kerestél benne? Indultál volna a gyerekekért?
Ildi készült erre a kérdésre, és eldöntötte, hogy az igazat mondja. De látta, Attila mennyire gyötri magát amiatt, ami történt. Nem akarta a bűntudatát azzal is tetézni, hogy elmondja, hogy esténként futás után a sötét autóban meditál. Tudta, a fiú azonnal összerakná belőle a igazságot: hogy lelki békére vágyik, mert még mindig fáj a hiánya. Így hát ráhagyta. Aztán megkérdezte ő is azt, amit nem értett:
– De Te, te mit kerestél felénk?
Akárcsak az asszony, Attila is készült a kérdésre, és ő is az igazsággal. De ha Ildi szülei most támaszai a lányuknak, nem mondhatja el Váradiné telefonját. És nincs is már jelentősége. Mondott hát mást, és amikor kimondta, megértette, hogy így is a színtiszta igazságot mondta:
– Téged. Mindenhol téged kereslek.
Ildi látta Gajdosné Facebook-posztját. Kellett néhány nap, amig feldolgozta. Mégis tudta, hogy úgy van, ahogy a fiú mondja.
– Nem kéne. Úgy tudom, megnősülsz nemsokára.
Attila hallgatott, aztán megfogta Ildi kezét. Az asszony nem húzta el.
– Én is úgy tudtam….
Ildi érezte, hogyan éled újjá benne az élet ettől az érintéstől. mintha az átpumpálta volna az ő tenyerébe is a fiú ujjainak mélyén dolgozó szüntelen, meleg lüktetést. Semmi sem lett könnyebb, semmi sem változott, otthon várta két kisgyerek és a hozzájuk fűződő, semmivel sem felülírható elköteleződés. De így is lehet az ember boldog – gondolta hirtelen.
– Én nem tudok elválni – mondta.
– Tudom. De azért felhívsz majd holnap?
– Igen.
– És holnapután?
Ildi megsímogatta a fiú arcát. Aztán bejött valaki, és bekapcsolta a tévét.
– Jézusom, már ennyi idő van? – állt fel Ildi.- Mennem kell.
– Ki van a gyerekekkel?
– Csaba.
Attila éppúgy csodálkozott, mint az előbb Ildi. Igy is lehet az ember boldog.
– Akkor menjél.
Az ajtóig kísérte az asszonyt, segített a kabát, sapka felvételében. Megcsókolta, és Ildi hagyta- ha látja valaki, hadd lássa. Nem számít. Attila addig nézte, amíg a még mindig forgalmas úton át nem ment, és be nem szállt a kocsijába. Mióta összetört a régi, ezt használta.

Amikor Ildi hazaért, Andika már fürdött, Gáborkának pedig olvasott valami mesét az apja. Elnézte őket az asszony, és mint annyiszor, arra gondolt: Csabára apaként nem lehet panasza. Ahogy a kisfia meglátta, felugrott a mesekönyv mellől, feléje futott, aztán hirtelen megtorpant – eszébe jutott, hogy most nem tud anyja nyakába ugrani.
– Csak óvatosan! – figyelmeztette az az apja is, és nem kérdezte meg, merre járt a felesége. Az esti közös családi rituálékban mindig megvolt az összhang – azután hullott szét, amikor a gyerekek lefeküdtek, és magukra maradtak a nappaliban. Most is így történt, azzal a különbséggel, hogy Csaba megkérdezte, amit nem szokott:
– Merre jártál este?
– A kórházba voltam. – Ildi nem akart hazudni. Ha ennyi elég Csabának, nem kell belebonyolódni. De Csaba tovább kérdezett:
– Nála?
Volt a hangjában valami új, eddig nem ismert. Ildi nem volt benne biztos, jól érezte-e, de leginkább az együttérzéshez hasonlított.
– Igen.
Hallgattak egy darabig, aztán Csaba felállt, járkálni kezdett.
– Nézd, hosszú időbe telt, hogy elfogadjam, hogy mi már többet… nem volt könnyű. Haragudtam rád, gyűlöltelek, reménykedtem, még nyugtatókat is szedtem, és jártam, járok pszichológushoz.
– Nem is mondtad!
– Nem… az ilyesmivel az ember nem büszkélkedik, bár állítólag nem kéne szégyellni… Na, ott még nem tartok, és nagyon nem szeretném, ha bent a Városházán bárki megtudná… És van egy nő… akivel újabban … találkozom. Ez sokat segít. Próbállak megérteni – egyszer talán a megbocsátás is menni fog, ha az egómat arrébb rakom, de a pszichológus szerint ezen azért van még mit dolgozni. Szóval… talán lehetnénk barátok.. .bármilyen közhelyesen is hangzik, hogy ne legyünk olyan nagyon… magányosak … együtt. Itt van ez a két remek gyerek, akik mindkettőnknek a legfontosabbak, nekik is jobb lenne.
– Sose voltunk ellenségek.
– De jobb lenne, ha idegenek se lennénk.
– Megpróbálhatjuk. És … ne haragudj. Nem akartalak boldogtalanná tenni. De ez túlvan rajtam.
– Igen, látom – mondta Csaba, és érezte, hogy még mindig fáj ezt hallania, habár szerette a nőt, akivel viszonyt folytatott. – Néha, tudod, megvigasztalt, hogy te is olyan nagyon boldogtalan vagy.
Ildi hallgatott, aztán felnézett:
– Nem hibáztatlak érte. Nekem viszont rossz volt téged annak látni. Remélem, hogy ez a nő….
– Igen – vágott a szavába Csaba, akinek ez is fájt még. Azt remélte, kicsit bántani fogja az asszonyt. – Én is azt remélem..
Aztán leült megint, szemben a feleségével.
– Jó.. .akkor ezt megbeszéltük… Nekem még van egy kis munkám… te tévézel még?
Ildi bólintott, és ahogy a férfi elment mellette, megfogta és megszorította a kezét. Csaba gyomra összeugrott. Még nem tartott ott, ahol a szavai.
A dolgozószobájában felhívta a barátnőjét, aki maga is házasságban élt. Hosszan beszélgettek, a végére visszanyerte az egyensúlyát. Későn feküdt le. Ildi mélyen, békésen aludt.

Folytatjuk