Beletelt egy hétbe, mire Attila vissza tudott menni Pestre. Miután kiengedték a kórházból, fel kellett hívnia a rendőrséget, és csütörtökre kapott időpontot. Ildiék nem tettek feljelentést, az egész merő formalitás volt, de túl kellett rajta lenni. A többi ideje szabad volt – nem igyekezett semmivel megtölteni. Elment Endréhez, aki újrat megpróbálta rábeszélni, hogy dolgozzon a nyelviskolájában, és ő megint azt mondta, hogy talán majd egyszer.
Ezt először gondolta komolyan. De azt is érezte, hogy az az „egyszer” még messze van. Ebéd után aludt egy kicsit, aztán olvasott – Judit könyve tényleg nagyon jó volt. Már sötétedett, amikor anyja hazaért a boltból. Kiült vele a konyhába – Mészáros Julianna elkezdte készíteni a vacsorát -, elbeszélgettek, aztán behúzódott a szobájába, és várta Ildi telefonját. Az asszony mindennap felhívta, semmiségekről beszélgettek. De utána minden olyan könnyű lett, olyan tiszta, olyan egyszerű. Bár apja nagyon komor volt – láthatóan csalódott benne -, de Attila valahogy őt is jobban szerette, nem vitatkozott. Furcsa szelídsége meghökkentette az öreget, és lassan felhagyott a célozgatással arra vonatkozóan, hogy hol és hogyan kéne a fiának mielőbb szépítenie.
Hiába is tette volna – Attila már döntött. Nemcsak Ildi hívta mindennap, hanem Judit is – sőt ő többször is, és szinte állandó kapcsolatban voltak a Messengeren. Elintézte, amit tudott: szólt az apjának, hogy Attila beteg, felelősségre vonta az anyját, és jó úton haladt afelé, hogy apját rávegye arra, hogy visszavonja a bécsi igazgatói állással kapcsolatos döntését. Amikor Attila bejelentette, hogy elküldte az apjának a felmondólevelet, nyugodtan fogadta.
– Jó, persze – bár ez csak formalitás. Szerintem rövidesen mehetsz a tréningre.
– Nem hiszem.
– Hidd el, apa már félig meg is gondolta magát.
– De én is, Judit. Nem akarom azt az állást. Nem akarok édesapádnál dolgozni.
– Ne légy már ilyen engesztelhetetlen. Túlzásba esett – na és? Mindenkivel előfordul. Nem kéne rá ennyire haragudnod.
– Én nem haragszom édesapádra, bizonyos értelemben… tisztelem is. De ez nem nekem való.
– Akkor mi a Neked való? Éhbérért angolt tanítani? – fortyant fel a lány.
– Azt hiszem, az se. Majd kitalálom.
– Jó, majd kitaláljuk – sóhajtott Judit, és Attila ideges lett az ige többes számától.
Annak kitalálása, hogy mihez kezdjen magával, számára már szigorúan egyszemélyes dilemma volt. Pesti albérletét felmondta, de nem tudta, merre, hogyan tovább. Nem akart sem a szüleinél, sem a szülővárosában lakni. Kuna Imre egyik délután meglátogatta, és hosszan győzködte, menjen vissza tanítani, hiszen örömét lelte benne, és a hiányzó pénzt könnyen hozzárakja magánórákkal, de Attila a fejét rázta.
– Nemcsak a pénzről van szó – bár arról is. Tudod, azóta is bánt, hogy hallgattam akkor, azon az értekezleten, amikor felszólaltál. És a többiek is. Szégyellem ma is magam. Nem akarok ilyenné válni.
– Nem kell, hogy ilyenné válj – kockáztatta meg Kuna Imre, de Attila ránézett, és elhallgatott.
– Egy boldogabb korban – talán – mondta aztán Attila. – És a városban sincs maradásom. Ez már… anakronisztikus…és vannak más okaim is.
A „más okokat ” Kuna Imre nem kérdezte, de tudta. Aztán szóba hozta a nagybátyját, aki Angliába disszidált ’56-ban.
– Nagyon lerobbant, keres valakit, aki segít neki. Jó pénz. Valószínűleg egy év múlva hazaköltöznek a lányáék Új-Zélandról, vagy magukhoz veszik. Addig kimehetnél oda – hogy eldöntsd, merre tovább. És némi pénzt gyűjteni.
– Jó, majd meggondolom – válaszolta Attila. Aztán megkérdezte a tanár urat, mit olvas. Az a szokásos lelkesedéssel válaszolt, arca megszínesedett. Megígértette Attilával, hogy ha legközelebb itthon lesz, elmegy hozzájuk. Attila megígérte. Jóleső volt látni, hogy van, ami nem változik.
Szombaton aztán rászánta magát, hogy visszamegy Pestre. Elkérte apja kocsiját, aki kelletlenül, de odaadta.
– Minek az neked? – kérdezte, és pontosan azt a választ kapta, amitől félt:
– Pakolok haza. Majd megbeszéljük.
” Hát vége” – nézett a kocsi után Sárközi József. A nagy kiugrás nem sikerült. Mivel gyakorlatias ember volt, azért hosszan nem ette rajta magát. Este a vacsoránál mindenesetre megkérdezte a feleségétől:
– Most akkor hazajön, vagy mi van?
– Nem tudom – felelte Mészáros Julianna az igazsághoz híven.

Judit már azelőtt tudta, hogy mit fog Attila mondani, mielőtt az hozzákezdett volna. Ez az egy hét, Attila kelletlen hangja és válaszai, az a mázsás közöny, amivel az elvileg még közös életük logisztikájához viszonyult, egy olyan okos nőnek, mint amilyen Judit volt, épp eleget mondott. Nem áltatta magát – valami megváltozott, visszafordíthatatlanul. Igyekezett ezért nem hibáztatni senkit, magát is beleértve. De nem ment. Leginkább Attilára haragudott azért, mert úgy érezte, már nem szereti, miközben ő igen. Aztán magára is neheztelt – hogy még mindig szereti, hogy húszadszorra is úgy tesz a telefonban vagy a Messengeren, mintha nem értené Attila szavainak és hangjának nyilvánvaló üzenetét, és haragudott magára azért is, hogy nem erősebb, nem vágja le a telefont, hanem újra hívja a fiút, és abban reménykedik, hogy ha visszajön Pestre, majd visszaáll „a régi rend”, miközben tudja, hogy nem. Mivel addig, amíg apja ultimátumot nem adott Attilának, ez a „rend” megvolt, apjára is neheztelt, aki igazán lehetett volna megfontoltabb, gondolhatott volna rá is, mert akkor ez az egész nem történt volna meg, Attila nem utazott volna le váratlanul a régi lakóhelyére, és nem vezet bele annak a nőnek a kocsijába… Az „annak a nőnek” volt ennek a gondolatmenetnek a legfájóbb része, mert Judit csalhatatlan ösztönnel érezte, hogy a fiú megváltozott viselkedésének igazából nem az apja az oka, hanem „az az nő”. Már megtudta a nevét, megnézte a Facebookon – és egy helyes, 30-as nőt látott, aki egy erdőben mosolyog két kisgyereket átölelve. „Semmi különös” – nyugtatta magát, de nem nyugodott meg, hanem tovább kínozta a féltékenység. Nem szokott hozzá, hogy versengenie kelljen valakiért, és amennyire feltüzelte benne a szenvedélyt – büszke természet volt -, annyira szenvedett is miatta. De leginkább a felismeréstől szenvedett, amivel szembe kellett néznie: nincs értelme versengenie. Az összes adu – kor, családi állapot, háttér – az ő kezében van, mégis veszíteni fog, mert az egyetlen, az ász, ami mindent visz – Attila szerelme -, az másnak jutott. Abban az egy hétben, amíg Attilát várta vissza, rosszul aludt, sokat forgolódott, és hányódott egyik hangulatból a másikba. Hol eldöntötte, hogy egyenesen nekiszegezi Attilának a kérdést, szereti-e még, és elegánsan, nyugodtan fog viselkedni, ha szakítanak, hol sürgősen lebeszélte magát erről, érveket hozott fel amellett, hogy nem kell ilyen elvágólagosnak lenni, a dolgok ennél összetettebbek, idő kell, türelem, amíg, visszaszokik, amíg átállnak a dimenziók a fejében. Reggelre halálosan elfáradt ettől az érzelmi hullámvasúttól, és csak vonszolódott azzal a vággyal, hogy hazaérjen, és aludjon egyet. De a napközbeni telefonok és Messenger üzenetek Attilával megint elvették az álmát. Elgyötörve mindettől, igazából legalább annyira várta, mint félte a találkozást. Eljutott arra a pontra, hogy így vagy úgy, de ennek az állapotnak legyen már vége.
Amikor Attila belépett az ajtón, elöntötte a szerelem, és a szíve keserűt dobbant, mert látta, hogy a fiú idegenül mozog a valaha közös otthonukban. Egy-két felületes mondat után, ami az útról szólt, Judit vadul dobogó szívvel elhatározta magát, és megkérdezte:
– Valami baj van? Nagyon más vagy, mint szoktál.
Attila látta, hogy Juditnak karikásak a szemei, és híres egyensúlya odavan. Sajnálta, hogy szenved. Nem érdemelte. De meg kellett lennie.
– Tudod.. .azt hiszem, ez mégsem fog menni… mármint ez itt kettőnknek.
-Ez itt? – visszhangozta a lány keserűen. – Mármint ez az izé… ez a hogyishívják… Megvan! Szerelem?
– Talán nem az volt… – mondta Attila. – Csak azt gondoltuk.
– Neked talán nem… Ahhoz képest elég jól beleálltál.
– Igen. Tudom… és hidd el, annyira sajnálom. És azt is, hogy olyan ócska közhelyet kell mondanom, hogy ennél jobbat érdemelsz, de ez az igazság.
– De hát míért, miért? – sírta el magát a lány, és leült, arcát a kezébe temetve.
Attilát elöntötte a bűntudat. De nem volt mit tenni, így hát csak állt, hallgatott.
– Apa miatt van? – nézett rá Judit a könnyein keresztül reménykedve, bár mindketten tudták, ki miatt van… Attila a fejét rázta, aztán hozzátette, hogy ne fájjon annyira a lánynak:
– De talán az is benne van. Én … nem ebbe a világba tartozom.
– Mert milyen ez világ?
– Te is tudod, mire gondolok… Én … elfáradtam benne.
– És erre csak most jöttél rá? Korábban nem tudtad volna ezt tisztázni magaddal, mondjuk mielőtt feleségül kérsz?
– Jogos… – Attila is leült egy székre, és nem tudta, mi mást mondhatna még… Judit lassan megnyugodott.
– És…most mihez kezdesz? Pesten maradsz?
– Nem. Azt hiszem, kimegyek Angliába egy évre. – Attila maga is meglepődött, hogy ezt válaszolta, de amint kimondta, rájött, hogy igen, ezt fogja tenni.
– Minek? – kérdezte Judit kicsit kevésbé szomorúan. A tudat, hogy Attila nem azt tervezi, hogy valamilyen módon összeköti az életét „azzal a nővel”, a vártnál jobban megvigasztalta. Ki tudja, az alatt az egy év alatt még az is változhat, ahogy most a fiú érez.
– Pénzt keresni, gondolkodni, nem is tudom… Átmenetnek jó lesz.
– Mármint honnan hová?
– Na, ez az, amit nem tudok. Ott hátha rájövök.
Juditra hirtelen rázuhant a hét összes mentális és fizikai fáradtsága.
– Kimerültem… – mondta. – Ha nem bánod, most pihennék egyet erre….
– Persze – állt fel Attila. – A cuccaimat holnap elvinném.
– Jó, de délelőtt vidd, amikor nem leszek itthon. A kulcsot tedd le a gondnoknál.
Attila felállt.
– Judit, tudnod kell, hogy…
-Ne! – pattant fel a lány, megfordult, és az ablak elé állt, háttal Attilának. – Ne mondj semmit, csak menj.
Aztán mielőtt Attila kinyitotta volna az ajtót, még megkérdezte anélkül, hogy megfordult volna:
– Nem győzhetünk mindig, nem igaz?
– Nekem ez sosem volt verseny – válaszolta Attila, de valójában arra gondolt, hogy az volt, sokszor az volt. És most ő győzött – bizonyos értelemben -, csak éppen nagyon örömtelen, vacak egy győzelem volt. Olyasmi, amire sosem lesz büszke.
Judit nem válaszolt, ő pedig behúzta az ajtót maga után.

Miután Attila hazaköltözött, elkezdte intézni az angliai munkáját. Március elején kellett kezdenie, volt még egy hónapja otthon. Anyja sírdogált egy sort, de nem marasztalta. Apja köhintett néhányat, amikor bejelentette, hova megy, aztán megjegyezte, hogy hát az az Anglia jó messze van.
– Nem annyira- vetette közbe Attila. – Ma már semmi sincs messze. Legalább megtanultok végre tényleg messengerezni.
Ildivel fájdalmasabb volt. Az asszonynak könnybe lábadt a szeme, de ő sem tartóztatta.
– Mindennap beszélünk – mondta neki Attila. – Egy év. Addig annyi minden eldőlhet. Nálatok is.
Ildi bólintott, de ebben egyáltalán nem volt biztos. Bár ki tudja – Csaba egyre többet maradt ki esténként.
– Na, csak vidáman, van egy hónapunk, használjuk ki – csókolt bele Attila az asszony nyakába – már nem volt rajta gipsz.
És kihasználták. Kuna Imre, aki téliesítette a hobbiját, és végleg odaköltözött, kölcsönadta a 2. emeleti kis paneljét a pásztorórákra. A februári kora délutánokon elhúzták a függönyöket, és a tanár úr nyikorgó kanapéján szerették egymást csendben, boldogan. Nem beszéltek a jövőről, az nem voltak az övék. Néha, ha vidámabbak voltak, úgy gondolták: még nem. A szenvedély percei után a gyerekekről beszélgettek a félhomályban, akiket Attila nagyon szeretett volna újra látni, és Mészáros Juliannáról, akit meg Ildi szeretett volna nagyon megismerni. Nem mondták, hogy „majd”- ez az idővel való tökéletes azonosság és szabadság csakis egymás közelében létezett.
– Ígérd meg, hogy nem fogsz szomorkodni – mondta Ildinek Attila az elutazása előtti utolsó délután, és Ildi megígérte. Kézen fogva jöttek le a lépcsőházban, és ettől kezdve egyikük sem tudott úgy egy lépcsőházba belépni, hogy ne sajgott volna fel a szíve. Az ajtóban még álltak egy kicsit a februári szélben, aztán Ildi elindult a kocsija felé.
Itt mi is elbúcsúzunk tőlük egy kis időre.

Vége következik